A tapasztalat abban különbözik a tudástól, hogy az utóbbit másoktól is át lehet venni, de az előbbit meg kell szenvedni. Így vagyok én a gyerekek elleni erőszakkal is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ötven egynéhány évvel ezelőtt ez úgy zuhogott rám, mint szent emberre az áldás. Pedig nem voltam sem hátrányos helyzetű, sem veszélyeztetett, csak ez volt a szokás. Az általánosban olyan természetességgel pofoztak bennünket a tanárok, ahogy az akkori filmekben cigarettáztak a sztárok: lazán és könnyedén. A szóbeli meggyőzés az akkori közfelfogás szerint fölösleges időpocsékolás volt, inkább lekevertek egyet a delikvensnek, és bár kötve hiszem, hogy eredményt értek volna el vele, legalább jelezték, hogy ki az úr a háznál. Elfutni, ellenszegülni épp úgy nem jutott eszünkbe, ahogy a kecske sem iszkol el a kés elől. Szabályos vigyázzállásban vártuk, hogy a tanár néptárs a karóráját belecsúsztassa a köpenye zsebébe, aztán jött a Fülig Jimmy-t idéző pofon.
A legfigyelemreméltóbb ebben a műveletsorban mégis az, hogy a temérdek pofon ellenére sem érzelmileg sem értelmileg nem lettünk sérültek. Kicsit csöngött a fülünk, de a nagyszünetre már el is felejtettük az egészet, és ugyanolyan vehemensen vetettük bele magunka a rosszalkodásba, mint annak előtte. És hát, tegyük szívünkre a kezünket, a tanerőnek valahol mindig igaza volt, még ha a pofon sok esetben igazságtalannak is tűnt.
De mindez csak ránk, fiúkra volt érvényes. A lányokat ezen a téren immunitás védte, így ha bekövetkezett az, hogy pl. Muhi tanár néptárs az egész osztályt fel kívánta képelni, és a pofonosztással elindult az első padtól hátrafelé, amikor a lányok sorához ért, átváltott hegyibeszéd üzemmódba, így mi, az utolsó sorban ülő főbűnösök megúsztuk a verést.
Az iskolai pofonokat odahaza atyai vagy esetemben anyai pofonok zárták keretbe, mert ha az őseink megtudták, hogy a suliban tanári tettlegességhez vezető afférba keveredtünk, eszük ágába nem jutott az igazgatóhoz rohanva panaszt tenni. Inkább azzal a szlogennel, hogy: „mit követtél el már megint, te égetnivaló?!” hozzátették a maguk adagját a már meglévőhöz. Így hát jobbnak láttuk, ha mélyen hallgatunk ezekről a verésekről, amelyek nem is voltak olyan kaliberűek, hogy megemlékezzen róluk a sajtó.
Látható tehát, hogy a gyerekkori erőszak az én zsenge fiatalkoromban a virágkorát élte, és ezalatt nemcsak a suliban történteket kell érteni, hanem azt is, amit otthon, anyám keze által bespájzoltam. Faluhelyen egyébként is nehéz jónak lenni, mert az ember a legnagyobb béketűrés mellett is belekeveredik ebbe-abba. Kaptam sima pofonokat garmadával, hozzájuk pedig a bottal, esernyővel, széklábbal, sőt még moslékkeverő fával is kifejtett veréseket, amelyek ugyan nem estek jól, de a legkevésbé sem rombolták az érzelmi életemet. A púp a fejemen, vagy a kék folt a kezem szárán még sajgott, de már nem is tudtam, miért került oda, annyira pörögtek akkoriban az események.
Most, az öregkor küszöbén billegve úgy látom, hogy a gyerekkorom erőszaktevői inkább edzettek, mint sanyargattak ezen a módon, mert hát a világ alapból olyan, hogy folyton erőszakba botlunk. Ha nem tanuljuk meg idejekorán, hogy a pofonokat nemcsak adni kell, hanem állni is, lúzerek leszünk a lúzerek között.
Ami pedig a begyűjtött pofonjaim számát illeti, úgy vagyok velük, mint vén arszlán a szeretőivel: akadtak néhányan, de többet is elbírtam volna.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
