Minden reggel jöttek érte. Az ócska vályogház repedésein besüvített a szél, nyikorgott az ajtó. A szobában sokan aludtak, meleg büdös volt, kedvetlenül kászálódott ki a nyirkosra izzadt takarók közül. Megmosakodott, és a vakfoltos tükör előtt vastagon kente magára a sminket. Feketével körbe húzta a szemét, a száját vérvörössel vastagította. Szakértő szemmel nézte meg magát. – Majdnem tizennyolcnak nézek ki – gondolta, aztán legyintett. Tudta, hogy csak messziről, mert aki jobban ráfigyelt, rögtön rájött, hogy gyerek még. Alig tizennégy. Persze voltak férfiak, akiknek épp ez tetszett. A futtatói tudták ezt. Kilépett a kopár udvarra, nehogy dudálni kezdjen az autó, mint múltkor. Akkor elaludt. Akkora pofont kapott, hogy elöntötte száját a vér. Azóta inkább itt kint álldogál, a kút mellett. Mennyi víz lehet benne? Az autó meg a férfiak változtak. Terepjáróval az a behemót kopasz jött, nem szólt hozzá, de legalább megjegyzést se tett, meg taperolni se akarta. A fekete csodajárgányt egy cigarettás vezette, mindig elegáns zakóban, de szemét volt, a blúza alá nyúlt, és magas fejhangon röhögött. Végül is mind egyforma. Kiviszik az útkereszteződésig, még alig látni, és kirakják. Nem figyelmeztetik semmire, megtanulta már a leckét, két éve. Olyan, mintha húsz lenne! Akkoriban nem akarta, sokat sírt, de az anyja azt mondta, éhen döglenek, meg rájuk gyújtják a házat, ha nem dolgozik. Féltette a testvéreit. Nekik nem volt otthon az apjuk, még öt évet kell lehúznia a sitten, ha jól viseli magát. De nem, állítólag ott bent is keresi a bajt, verekszik, az őrökre is rátámad. A bátyja meg elment, fene tudja, hol kódorog. Egyszer el akarta mondani, hogy is élnek ők, de a nő ott a hivatalban félbe szakította a zavaros beszédet, és azt mondta, hogy ennyi szörnyűség nincs is. Meg mit is mondott még? – húzta össze kivágott blúza fölé felvett ványadt kis kardigánját. Ja, hogy nem életszerű, meg sok benne a közhely, meg menjen el az anyja dolgozni. Persze, kapkodnak utána, alig tud írni, ötvennek néz ki a fogatlan szájával, pedig alig múlt harminc .Messziről látta, hogy egy fehér jármű kanyarodik a házuk elé. Meg se nézte, bevágódott a hátsó ülésre. Elől egy új lány ült, hosszú szőke haja kibontva a vállára hullt, vörös szeme elárulta, hogy sírt, az alapozó se tudta elrejteni a kék foltokat az arcán. Majd megszokod, babám – gondolta kajánul, és elővett egy rágót. Epreset. Kis rózsaszín buborékot fújt belőle, aztán ahogy fogyott az íze, egyre fehérebbeket. Végül egy nagy szürkét, ezt kidurrantotta. A sofőr hátra se nézett, úgy vágta nyakon. Durcásan megrántotta a vállát, és kinézett az útra. Kicsit ködölt, rohadt napjuk lesz.
A rádióban híreket mondtak. Egy női hang pont ott tartott, hogy ma van a gyerekek jogainak a napja, meg hogy mindegyiknek jár az iskola meg a jó ennivaló, a boldog gyerekkor.
A kocsi lefékezett, ő szállt ki először. Magas sarkú cipőjében kicsit imbolyogva kezdte el a sétát az út mellett. Egy rozoga teherautó állt meg mellette. Felmászott a magas lépcsőn, és műmosollyal beszállt a sofőr mellé.
A rádió nem szólt. Különben is, a híreket már elmondták.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Abban a néhány percben, amíg olvastam, végig feszültnek éreztem magam. Így kell hatni az olvasóra! Gratulálok!
Megdöbbentő írás. Köszönöm, hogy megírtad. Üdvözöl: Laci.
…take the long way home… Supertamp