Az ember szereti azt hinni, hogy a világ legalább a díjak és elismerések szintjén igazságos. Feltételezve, hogy a teljesítmény számít, nem a név, nem a rokoni szál, nem a kapcsolati háló. De ez csak az életünket tévútra terelő számtalan illúzió egyike. Létezik ugyanis egy jelenség – nevezzük „valakinek a valakije” effektusnak –, ami akár egy kipusztíthatatlan gyomnövény, az egész bolygón őshonos.
A példák felsorolását kezdjük talán az egyik legismertebb esettel: 2009-ben Roman Polanski kapta meg az legjobb rendezőnek járó díjat a Berlini Filmfesztiválon a Szellemíró című filmjéért. Nem is a film ellen volt kifogás, hanem az ellen, hogy egy közismert, nemzetközi elfogatóparancs alatt álló személyt díjaztak, akit gyermekmolesztálással vádoltak, és aki elmenekült az igazságszolgáltatás elől. A szakma mégis tapsolt. Miért? Mert Polanski valaki. Mert bejárása volt. Mert baráti szálak fűzték a zsűri több tagjához.
De Hollywoodban is bőven akad példa a vv-effektusra. A 2011-es Golden Globe-on például Johnny Depp két közepesen rossz filmje is jelölést kapott (The Tourist, Alice in Wonderland). Az egész szakma értetlenkedve fogadta ezt, de a bennfentesek csak annyit mondtak: „nos, igen, a HFPA (Hollywood Foreign Press Association) szereti Johnnyt.” Utóbb kiderült, hogy a HFPA tagjai egzotikus luxusutakon, ajándékokkal és különleges meghívásokkal lettek „meggyőzve” – a szó szoros és átvitt értelmében is. A botrány miatt többen is bojkottálták a díjátadót, és 2022-re a Golden Globe elveszítette korábbi presztízsét. A „valakik valakije” rendszer visszanyalt.
A képzőművészet világában sem ritka ez a fajta kivételezés. Hunter Biden, Joe Biden amerikai exelnök fia, 2021-ben hirtelen berobbant a kortárs művészet életbe. Úgy adta el első festményeit több tízezer, sőt egyes esetekben 500 000 dollárért, hogy korábban semmilyen érdemi művészeti tevékenységet nem folytatott. A kritikusok és a politikai ellenfelek szerint egyértelmű volt, hogy nem a festmények minősége, hanem a név volt a vonzerő. A Fehér Ház ugyan próbálta az eladásokat lepel alatt tartani, de mindenki tudta: ezek a képek nem piaci alapú sikertermékek voltak, hanem diplomáciai bókok vászonra festve.
És most ugorjunk keletre.
Lengyelországban – állítólag, mert erről netes hivatkozást nem találtam, de az eset akkoriban nagy visszhangot váltott ki a közösségi médiában – 2017-ben komoly vihart kavart, amikor a Nike Irodalmi Díj döntőjébe olyan szerző került, akinek kiadója ugyanaz a médiavállalat volt, mint amelyik a díjat szponzorálta. A zsűritagok között többen is publikáltak ennél a kiadónál, és egyikük még szerkesztőként is dolgozott a nyertes könyvön. A díj történetének ez egyik legnagyobb hitelvesztése lett – egyes kritikusok szerint „olyan, mintha a saját lábunkat tüntettük volna ki a legjobb futásért.”
Romániában sem ismeretlen a „belterjes díjazás” művészete. 2018-ban a rangos UNITER-díjat Lia Bugnar rendező kapta, akinek szoros szakmai kötődése volt az egyik zsűritaghoz, Mihai Măniuțiuhoz. A színházi világban többen jelezték az összeférhetetlenséget, de az ügy hivatalos következmények nélkül maradt. A kritikusok szerint a díj inkább a színházi „rokoni rendszer” győzelme volt, mintsem a szakmai kiválóságé.
Talán csak pletyka, de lehet némi valóságalapja annak az eseménynek is, amikor Szlovákiában egy nevében nyitott irodalmi verseny zárt körűvé vált, amikor kiderült, hogy a díjazott novellák szerzői mind ugyanannak az írói műhelynek a tagjai voltak, ahol a zsűrielnök tanított. A botrány az interneten robbant, és az egyik elutasított pályázó azzal vágott vissza: „Végül is az én novellám csak annyiban maradt el a nyertesétől, hogy nekem nem volt mesterem a bírálóbizottságban.” A versenyt egy évvel később megszüntették – átstrukturálásra hivatkozva.
És mi a közös ezekben az esetekben?
Az, hogy a résztvevők, a szakma, az olvasók, a nézők mind tudták az igazságot. Tudták, és mégis hallgattak. Mert aki pattog, arra a rendszer kegyetlenül lesújt. Mert kockáztatni nem éri meg. Mert egyszer talán a pattogó is valakinek a valakije lesz, és akkor majd neki sem szól senki.
Magyarországról most szándékosan nem beszéltünk.
___________________________
Források:
Roman Polanski wins best director prize in Berlin | Berlin film festival | The Guardian
The Tourist (2010 film) – Wikipedia
Pénzmosás és korrupció Hunter Biden festményei körül
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
