Ülök a vidéki vendéglátó-ipari egységben, írok, elmélkedem. Tegyük fel anyák napja van, akkor nem volt, csak a Facebook aktualitás miatt mondom, hogy a következő mondatokat írom: „Az író is anya, a szavak anyja, állandóan gondolatokkal viselős, így minden anyának lelki rokona.” Szóval egész másról írok, de a hangulat a tetőfokára hág, mert Jakab, a fogyi monologizál, a publikum nevet. Jakab tudja, mivel ütöm agyon az időmet, ezért odalép hozzám.
– A jogdíjat majd kérem azok után, amiket most leírsz! Nem úgy van az, hogy most gyűjtöd az anyagot és te kapod a jogdíjat!
– Szívesen fizetek neked egy fröccsöt, Jakab. De jogdíjat nem, újabban nem fizetnek szépirodalomért a folyóiratok…
– Nem fizetnek? – áll meg egy pillanatra.
– Nem bizony.
– Akkor minek csinálod ezt?
– Hát, tudod, Jakab – kezdem reménytelenül magyarázni a mechanizmust – a szándékosan elfejtett írókkal is előfordul néha, hogy haláluk után filmet készítenek egy-egy történetükből, ilyenkor a leszármazottak jogdíjat kaphatnak utána…
– Akkor vegyél bele a végrendeletedbe!
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.