A Duna vize kék selyemként hömpölygött a medrében, a hajó surranva szelte a vizet, a parti fák sóhajtva merítették alsó ágaikat a hűs vízbe, és a napsugarak ragyogó tündérekként táncoltak a víz felszínén…
Egy frászt! A Duna vize koszlott sötétzölden lötyögött, a fák szügyig sárosak voltak a visszahúzódott árvíz után rájuk száradt szutyoktól, a nap meg csak néha bukkant elő a felhők mögül. A Jégtörő VII-es dohogva-zakatolva vontatta a salakkal megpakolt dereglyéket. A legénység lézengett. Beszélgettek, nevetgéltek, cigiztek.
A kormányállásban ketten voltunk. Pista bácsi, az öreg kormányos, aki a zsebében hordta a folyami hajózás minden tudományát – és én. Az öreg a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett, tenyerébe fordított, gyalogos Kossuthból szippantott nagyokat, miközben tekerte a kormányt. Ráncokkal barázdált, napszítta arcán minduntalan mosoly ült. Mesélt. Állandóan. Olyan történetei voltak, amikre az ember egy idő után a szájával is figyelt – eltátotta, mint bamba gyerek a búcsúban – és olyan regényesen adta elő ezeket, hogy teljesen magával ragadta a hallgatót.
Aznap is egy régi történettel szórakoztatott, azokból az időkből, amikor még zöldfülű matróz volt.
Talán az emlékek hatására, vagy talán mert aktuális volt a következő slukk, elhallgatott egy percre. Itt szúrtam közbe a kérdést, ami egy órája foglalkoztatott:
– Pista bácsi, mért tekeri folyamatosan azt a kereket? Nem lehet rögzíteni, mint a filmekben láttam, és közben elmegy ebédelni?
Az öreg olyan beszédes tekintettel nézett rám, hogy már a nyelvemet haraptam volna el, de a kérdés elhangzott. Gondoltam, most már mindegy, legalább megtudom, ha végre válaszol. De nem válaszolt.
Ehelyett egyet hátrébb lépett a kormánykeréktől, és a következőket közölte velem:
– Ritácska, most lemegyek a gépházba, és megnézem, hogy mi a rossebtől dohog ilyen kegyetlenül ez a masina. Az a rúd ott elöl, az orrban, a vezérpálca. Balra a zöld bóják, jobbra a pirosak – próbáljon a kettő közt maradni. Az úgy fog sikerülni, hogy a part szélét figyeli és pár méterenként kinéz egy új célirányt.
Mire tiltakozhattam volna, Pista bácsi úgy eltűnt, mint az aranyóra. Rágörcsöltem a kerékre, néztem előre, és ijedten láttam, hogy a hajó orra vészes gyorsasággal fordul jobbra. Hamar forgattam a kormányt balra, de hajó nem úgy működik, mint egy Lada, ami azonnal veszi a lapot. Fogalmam sem volt, hányat tekerjek rajta. Kettőt sem pislogtam, de már láttam, ahogy a hajó eleje megcélozta a zöld bóják vonalát. Basszus! Ezt vissza kéne vinnem, mielőtt kiszökik a bójasorok közül. Megint megtekertem azt az átkot, és vártam, hogy a hatalmas test érzékelje kínlódásomat. Közben már fel mertem nézni a part irányába is, és figyelni kezdtem a Pista bácsi által vezérpálcának nevezett rudat. „Rúdtánc!” – kínomban hangosan felvihogtam, a pálcának kissé termetes nyúlvány csurglizását bámulva.
Nem emlékszem, mikor lépett le az öreg, de az azóta eltelt perceket hosszú órának éreztem. Forgattam a kereket, már keresztbe álltak a szemeim a bójasorok és a parti fák közti jártatásától. Izzadtam, mint kömlői halott a keserű túrótól, és egyre sűrűbben emlegettem az összes aprószenteket.
– Ritácska, mért tekeri folyamatosan azt a kereket? – szólalt meg egyszer csak a hátam mögött, bagózástól karcos hangon az öreg kormányos.
– Jaj, Pista bácsi, na végre! Úgy jár ez a hajó, mintha részeg lenne. Oké, értem már, miért pörgeti folyamatosan a kereket….. csak vegye már vissza!
Az öreg komótosan rátette a kezét, és azt mondta:
– Tudja, Ritácska, azért szeretem ezt a melót, mert olyan, mint az élet. Kitűzök egy célt. A vezérpálca segít azt folyamatosan szem előtt tartani, nehogy elkolbászoljak más irányba. De mindig figyelni kell jobbra és balra, mert nincs mindig szélcsend. Lépésenként kell haladni előre. Lehetőleg úgy, hogy az útról ne tekeregjünk le se erre, se arra, mert zátonyra futhat a hajónk.
Szippantott egy nagyot az elmaradhatatlan Kossuthból, és sűrű bólogatással adva nyomatékot mondandójának, az alábbi mondattal fejezte be az eszmefuttatást:
– … és egyfolytában tekerni kell a kereket.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
