//

Szenvedélyes szerelem tövisekkel

356 olvasó

A gyűjtőszenvedélyről már mindenki hallott. Az emberek bélyegeket, érméket, műtárgyakat, vagy például a tehetősebbek régi autókat gyűjtenek. Az iskolában is voltak olyan gyerekek, akik kártyanaptárokat vagy szalvétákat cserélgettek egymás között. Néhány éve azonban tudom, hogy ennek a szenvedélynek nincsenek határai. Akkor találkoztam ugyanis a kaktuszgyűjtőkkel.
Van egy barátom, akivel évente párszor külföldi kaktuszkiállításokra járunk. Beülünk a kocsijába, ami egy 3,5 tonna megengedett össztömegű kisteherautó, és útnak indulunk. A 3,5 tonna úgy jön össze, hogy az autó saját tömege 2180 kg, sofőr és utasa 250 kg, poggyász kb. 25-30 kg, és áru konténerestől, mindenestől kb. 1500 kg. Biztos, ami biztos megpróbáljuk kerülni az autópályák melletti mérőpontokat és a rendőröket is, akik köztudottan rosszul számolnak. Az én barátom pedig nem más, mint maga a Kaktuszkirály.

Amikor megérkezünk egy vásárba, először kipakolunk és összerakjuk a standot. Gondosan rakosgatjuk a növényekkel teli tálcákat, ügyelve arra, hogy nagyjából kategóriánként egy helyen legyenek, és azért mutasson is valahogy. Olykor-olykor azonban, mikor pakolás közben a kezembe ad egy tálcát és megmondja hová rakjam le, különös dolgok történnek. Az idő és a tér meghajlik, és midőn egy másodperc múlva felpillantok, a Kaktuszkirály már egy másik, húsz méterre lévő standnál álldogál és bőszen alkudozik valami kaktuszra, vagy más pozsgás növényre. Ekkor fordul elő az a másik jelenség is, ami őt felettébb fel szokta zaklatni. Nevezetesen az, hogy még ki sem pakoltunk, de már ott tülekednek a konténerek körül a viszonteladók és azok a gyűjtők, akiknek a nyitás előtt sikerült valahogy belógniuk. Ilyenkor óriási versenyfutás van a legjobb növényekért. Kihúzogatják a konténereken lévő, még le nem pakolt tálcákat, kérdéseket tesznek fel, alkudoznak, fizetgetnek, satöbbi. Én ezt valamivel jobban viselem, és magamban úgy nevezem ezt a zűrös, egy órányi kavalkádot, hogy az éhezők viadala.

Nyitás után megjelenik a gyűjtők sokasága és rohamra indulnak. Ők közvetlenül a viszonteladók alatt helyezkednek el ebben a táplálékláncban. Ekkor már nagyjából csak én vagyok a standnál, és elszántan, mint egykor Dobóék Egerben, próbálom visszaverni a rohamot. Szedegetek, csomagolok, visszaadok, és szegényes nyelvtudásomat latba vetve próbálom a türelmetlenebbeket jobb belátásra bírni.

A Kaktuszkirály jószívű, nagyvonalú pali, de a vevőkkel való foglalkozás, óvatosan fogalmazva, nem az erőssége. Inkább járja a kiállítást és árgus szemekkel lesi, hol lehet jó növényeket kapni, megfelelő áron. Néha megtér a standunkhoz, szusszan egyet, és egy-két szót váltunk. Mindez egészen addig tart, amíg meg nem issza a kávéját, vagy egy kedves vásárló meg nem szólítja valami bugyuta okvetetlenkedéssel. Ha valami rangon aluli kérdéssel zaklatják kávézás közben, megjelenik a vonásain egy csak rá jellemző, csodálkozással és némi megvetéssel vegyített értetlenkedés. Aztán vagy válaszol, vagy csak annyit hallok magyarul, hogy na jó, mentem, és egy füstölgő kondenzcsík marad utána.

A gyűjtők meg közben szenvedélyüknek hódolva, áhítattal olvasgatják a növények mellé rakott kis névtáblákat, hosszasan válogatnak, és azt hiszik, hogy én is ismerem a különböző kaktusznemzetségeket és fajtákat. Néhányat valóban ismerek, de ez nem több, mint a standon lévő növények töredéke. Csak akkor fognak gyanút a vállvonogatásomat látva, amikor elhangzik egy-egy kérdés nekem címezve, benne olyan kaktuszok és pozsgások nevével, amit kiejteni sem tudnék rendesen. Vannak köztük azonban olyanok is, akik nem kérdeznek. Hosszasan kutakodnak, percekig vizslatnak egy-egy darabot, körbeforgatják, és ha megtetszik nekik, nem haboznak. Megigézett mosollyal felmutatják nekem, hogy lám, mit találtam, én pedig egy elismerő mosollyal és egy apró bólintással felelek, hogy hát ez egy kitűnő választás, és együtt örülünk ennek a hirtelen szárba szökött szerelemnek ember és kaktusz között.

Amikor a Kaktuszkirállyal úton vagyunk, vagy a vásár után esténként elvisz kajálni, sokat beszélgetünk. Dartszról, közös barátokról, a gyerekeiről, és főleg a kaktuszbiznisz ügyes-bajos dolgairól. Tizennégy éves kora óta hódol ennek a szenvedélynek, ami mostanra már egy jól működő üzletté nőtte ki magát. De a szenvedély és a szerelem még mindig ott lappang.

Talán néha esténként, mikor már minden elcsendesedett a fóliasátorban és egyedül van, titokban a szaporító ládák mögül elővesz egy pánsípot vagy egy charangót, és lehunyt szemmel játszani kezd. A zene szárnyán elrepül a messzi Dél-Amerika sivatagos, sziklás tájaira, és a vidék életre kel körülötte. Ariocarpusok, lophophorák, copiapoák és discokaktusok sereglenek köré, és sóhajtozva kérik, hogy vigyél el innen minket magaddal haza.

 

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft