/

A három tenor

77 olvasó

Egy vonaton ültem, ami Sopron felé tartott. Egyedül voltam a fülkében és elmélyülten olvastam valamit. Kelenföldnél felszállt egy idős hölgy, benyitott és megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e ő is itt. Természetesen! – válaszoltam és olvastam tovább.

Velem ellentétben a hölgy beszélgetős kedvében volt. Eleinte csak a könyvből fel-felpillantva, udvarias rövid válaszokkal próbáltam a tudtára adni, hogy én inkább olvasnék. Az idős néni volt viszont meg volt győződve arról, hogy a jó beszélgetés még idegenek között is nagyszerű dolog. Megadtam magam, becsuktam a könyvet és a végén már sajnáltam, hogy Győrben le kellett szállnia.

Ez alatt a két óra alatt az operákról beszélgettünk. Egy operarajongó és én, akinek hozzá képest körülbelül egy százaléknyi ismerete volt erről a komolyzenei műfajról. Ennek megfelelően ő beszélt, én többnyire hallgattam és imádtam a lelkesedését. Mikor megkérdezte, hogy szoktam-e operát hallgatni és hányat ismerek, csak mosolyogva megráztam a fejemet. Pedig így utólag már bánom, hogy nem meséltem el neki: csekély ismereteim jelentős hányadára hol és mikor sikerült szert tennem.

A tizennyolcadik kerületben, a Sarok Sörbár sörözőben ismerkedtem meg a dartsszal. Oda jártunk esténként a haverokkal, barátokkal, és órákon át tartó csatákat vívtunk. A kocsmapult mellett lévő egyik asztalnál minden este ült három fickó, akik szép csendben iszogattak. Órákon át gubbasztottak így együtt hármasban, és egész este két-három mondatnál több nem hagyta el a szájukat. Kétászokos Pisti, aki alkoholfogyasztási szokásáról kapta a nevét, Festő Laci, akinek szakmáját tudhattuk meg így, és egy harmadik ivócimborájuk, az ő nevére nem emlékszem. Egyfajta lelki közösség lehetett ez, vagy talán volt köztük egy titokzatos metakommunikáció, amit a kívülállók nem észlelhettek. Nem tudom. Néha-néha elgondolkoztam ezen, hogy most ez mi. Minden este ugyanannál az asztalnál, csak ők hárman és a mély hallgatás. Egy titokzatos csend.

Közben mi a hátsó helyiségben reptettük a nyilainkat. Zárás előtt úgy egy-másfél órával azonban a titokzatos csend, ami körüllengte ezt az együtt iszogató, ám mégis végtelenül magányosnak tűnő három embert, rendszerint megtört. Festő Laci hangja szállt fel, eleinte szép halkan, majd később, mikor a másik két cimbora is becsatlakozott, lassan, fokozatosan, az egész kocsmát betöltötte Erkel Ferenc híres operájából Bánk áriája, a Hazám, hazám… Mi ilyenkor jóízűen röhögtünk, Erkel Ferenc és Simándy József meg valószínűleg rándult egyet a koporsójában. Csak azt a bizonyos nevezetes néhány sort tudták belőle, ami azt hiszem, a refrén is egyben. Azóta tudom én is ezt a négy-öt sort, de még elénekelni nem próbáltam.

Tomi pultos gyakran szóba hozta, hogy a zárás előtti utolsó két órában minden vendég sörére és fröccsére zenés felárat fog számolni, vagy beszed minden jelenlévőtől egy százast. A hülye sznobok máshol egy ilyenért két-három rongyot is kicsengetnek, ahhoz képest a száz ruppó elég méltányos ár. És biztos, hogy ilyet máshol nem hallanak – mutatott a három művészre, akiket ő már régóta csak úgy hívott: a három tenor.

A kultúra olyan, mint a betonrepedések között kinövő, aprócska fűszál. Ha valahol egy kis rés tátong, azonnal kibújik. Most már én is ott tartok, hogy Carrerasért, Pavarottiért és Domingóért gondolkodás nélkül kipengetnék egy kilót.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft