/

A Moonwalker Budapesten

96 olvasó

Ketten ültek a padon a nemrég fölújított Battyhány téren, abban a megszokott fertőben, ami javarészt szétszórt csikkekből, éltelmaraványt szellőztető staniclikből, mocskos rongyokkal pukkadásig tömött nejonzacskókból, félig vagy teljesen kiürült műanyag borosflakonokból, gyanúsan ragadós tócskákból és olyan embertelen bűzből tevődik össze, amely elől a prédára vadászó döglegyek is messze kitérnek.

A két alak abszolút megfelelt ennek a szabványkörnyezetnek, sőt, ha léteztek volna marslakók, és hozzánk hasonló kíváncsisággal kémlelték volna az eget, távcsöveikkel minden kétséget kizáróan megállapíthatták volna, hogy ezt az emberi léptéket meghaladó, szinte már intergalaktikusnak is mondható förtelmet ezek ketten okozzák és tartják vibrálásban.

A metróból fölbukkanó konszolidált öltözetű és életvitelű népek undorodva tértek ki a közelükből, és ha ketten voltak, odasziszegték a társuknak, hogy ez már mégiscsak tűrhetetlen, ez a város legszebb tere, ide özönlenek le a turisták a Várból, hogy a Parlamentet lefényképezzék, és ezt a mocskot találják. Gyalázat, hogy az állam nem tesz semmit, a liberálisok meg röhögnek a markukba, hogy az Emberi Jogok Chartájára hivatkozva megtorpedózhatnak minden olyan intézkedést, amivel az önkormányzat kisöprűzhetné innen ezt a lepratelepet.

Így zsörtölődtek a munkából hazafelé igyekvők, és elszörnyedve látták, hogy egy föltűnően elegáns, puhakalapos ember – csak egy ostoba külföldi turista lehetett –, az orrfacsaró bűzzel mit sem törődve letelepszik a két toprongyos alak melletti padra. Nagy kedvük lett volna odamenni ehhez a viaszfehér arcú, átható tekintetű idegenhez, és figyelmeztetni a rá váró fertőző betegségekre, ám ez a különös figura olyan mélyen a szemére húzta a kalapját, hogy csak az álla csúcsa látszott az egyébként gyorsan erősödő szürkületben. Ezért aztán úgy volt vele mindenki, hogy ha már ilyen magának való ez az ürge, szívja csak be a bűzt, ameddig akarja, és egy vállrándítással mentek tovább a dolgukra.

Alighogy a külföldi pasas leült a padra, a köpcösebb alak fölemelte a fejét, és mintha valami érdekeset fedezett volna föl a Szent Anna templom előtt, azt mondta:

– Az a baj, hogy ebben a modern, információs társadalomban, amiben élünk, nagyon kevés az irodalmi pályázat.

– Magam is így vagyok ezzel – helyeset a cimborája. – A tehetségkutatásnak számos egzakt fóruma létezik, a tudományos ösztöndíjaknak se szeri se száma, de irodalmi pályázat megengedhetetlenül kevés van.

– Pedig a kettőt ötvözni is lehetne – merengett a köpcös. – Az Ornitológus Világtanács például hirdethetne egy olyan irodalmi pályázatot, amelynek témája a madár lenne.

– Remek ötlet! – kiáltotta a soványabb átszellemülten. – Az aspiránsok verset is meg prózát is írhatnának madár kategóriában. Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy a világhálón egymás után jelennek meg a nyertes alkotások.

– El tudnék képzelni egy regényt is a nádi poszáták fészkelési szokásairól…

– Én pedig egy tanulmányt az énekes bülbülök hanformálási technikájának lingvisztikai anilíziséről.

– De az ökörszemről se feledkezzünk meg…

–  Óda az ökörszemről.

– Oh, da!, mondaná a művelt orosz értelmiségi, Csehov bácsi után szabadon.

Kacagtak.

– És ez még csak a kezdet! Biztosra veszem, hogy ebben a madár témában mindenkinek, így a hozzánk hasonló analfabétéknak is bőven lenne mondanivalója.

– Mi sem természetesebb! Nekem már most is itt van egy vers a fejemben. Elszavaljam?

– A világért se fogd magad vissza, bár azt azért megjegyzem, hogy a zsűri komolyabban veszi az erőfeszítéseidet, ha ragaszkodsz a formai kritériumokhoz.

– Harmadfeles jambusokra gondoltam.

–  Őszintén szólva jobbnak tartanám a magyar alexandrinust, de a harmadfeles jambus sem megvetendő. Halljuk a mesterművet!

A köpcös föltápászkodott, megigazította a pocakján fölcsúszott matróztrikót, de mielőtt kitáthatta volna a száját, a mellettük ülő idegen váratlanul, mintha sürgős parancsnak engedelmeskedne, fölpattant és elillant a Fő utca felé.

– A ma…. madárnak… ni… nincsen tolla  – makogta a köpcös, mintha most éredt volna föl valami hiderzázással súlyosbított lázálomból.

– Anyádnak van tolla! – förmedt rá a nyulánk. – Idenyomod végre a rizlinget, vagy megvárod, hogy bebasszak egyet?

A köpcös mormogott valamit és lehajolt a pad lábához állított PET palackért, amiben valami húgyra emlékeztető folyadék sárgállot. Azt már egyikük sem látta, hogy a ballonkabátos idegen körül a járókelőknek egy pillanatra fölcsillan, majd újra fásult nemtörődömségbe huny ki a tekintete.

Britvanek Hugó

(1993., Budapest) Kiváló témaérzékenységgel és fantáziával megáldott prózaíró, társhonlapunk az Irodalmi Élet külsős munkatársa, a Feltörekvő Nemzedék írócsoportosulás tagja. Ritkán publikál, és akkor is főleg a neten. Hitvallása szerint az irodalom – azon belül pedig a próza – továbbfejlődésének egyik lehetséges útvonala a Google fordító használatával függ össze: az író megírja a saját anyanyelvén a szövegét, azt „megfürdeti” a fordítóban egy tetszőleges idegen nyelvet választva, majd a kapott eredményt ismét visszafordítja a Google-al az anyanyelvére. Több ilyen jellegű kísérlete is kering a neten.

1 Comment

  1. Gratulálok a Szerzőnek! Potyogott a könnyem a röhögéstől. Ez klasszikus lesz! 😀

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft