Készpénzmentes forgalom

Készpénzmentes forgalom

Na, ezt elmesélem!

Hó eleje van, megjött a fizetésem. Ilyenkor egy időre diszkréten távozom az irodából, és – különféle pénzügyi műveletek elvégzése céljából – felkeresem a bankom legközelebbi fiókját. Elballagok az Astoriáig, bemegyek, megnyomom a megfelelő gombot, sorszámot kapok, várok úgy negyedórát, aztán mikor sorra kerülök, felveszek egy bizonyos összeget a lakossági számlámról, melynek egy részét – hogy változatosabb legyen az élet – azon nyomban befizetem egy vállalkozói számlára.

Eddig legalábbis így zajlott a dolog. Most azonban hiába nézem a táblát, amin eddig „Forint ki- és befizetés” mellett lévő gombot kellett megnyomni, az opciók között még csak hasonló sem szerepel.

– Csakugyan – mondja könnyedén az alkalmazott, aki hajlandó volt észrevenni a tanácstalanságomat, és szóba állni velem –, megszűnt nálunk a készpénzforgalom.

(Ezt azért ízlelgetem egy darabig: A. Bankfiókban. Megszűnt. A. Készpénzforgalom. Ez körülbelül olyan, mintha az oázisban nem volna víz, egy kocsmában csak alkoholmentes sört lehetne kapni, vagy egy sztriptízbárban csak guminőkkel találkozhatna a vendég!)

– De az előtérben ott az automatánk – folytatta az illető –, azzal is el tudja intézni a befizetést.

Ezeket az új típusú, böhöm automatákat nem igazán kedvelem, mert a múltkoriban, amikor pénzt vettem fel az egyikből, egy kiégetett ezres került elő belőle, jó félkörömnyi hiátussal. Amikor szóvá tettem a bankfiókban, csak a vállukat vonogatták: az automatákat egy külön cég tölti fel, reklamáljak náluk, vagy forduljak ide és ide.

Mi van? A bank egyik fiókjának egyik automatájából kikerült, sérült pénzzel menjek ugyanazon bank egyik másik fiókjába? Na, hagyjuk egymást lógva!, gondoltam, és morcosan távoztam. Onnantól kezdve valahogy kerültem az új típusú automaták használatát.

Most viszont kénytelen vagyok odaballagni az egyikhez. Mivel erre nézvést semmiféle felvilágosítást nem találok sem a masinán, sem a környékén, úgy véltem, hogy beteszem a kártyámat, bepötyögöm az összeget, felveszem a pénzt, kihúzom a kártyát, aztán újra bedugom, csakhogy ezúttal a „Befizetés” opciót választom, a billentyűzet segítségével megadom a vállalkozói számla számát, beteszem a pénzt (történetesen egy húszezrest), és kész.

Néhány másodperc múlva már tudom: nem így van. A befizetésnél nem jön fel olyan lehetőség, hogy a számlaszám megadása – a fennhéjázó gépezet kitátja a pofáját, minden további nélkül benyeli a húszasomat, majd (lekicsinylő zúgás-búgás és mormogó görgőhangok kíséretében) visszaböffenti a kártyámat.

Hát, ez kurvára nincs így rendben, mondom magamnak, mégiscsak olyan fiókot kell találnom, ahol van készpénzforgalom. A Ferenciek terén tudok is egyet.

Felkapok egy buszra, két perc múlva ott vagyok, ám az eddigi bankfiók kiürített kirakatában csak egy hirdetmény fogad: a hely megszűnt, pontosabban átköltözött a Deák Ferenc utcába. Sejtem, hogy az nem lehet túlságosan messze, de mert név szerint azért mégsem ismerem a belvárosi utcákat, fogalmam sincs, merre induljak. Sebaj, ugrik be, a Blahán is van egy fiók!

Újabb buszozás, ezúttal az ellenkező irányba. Már az utcáról látom, hogy gyanúsan kevesen vannak odabent, még a villany sem ég. Lehet, hogy nincsenek nyitva? Lenyomom a kilincset – nem enged. Hány óra van? 9:40. A nyitás ideje: 10:00. Ó, hogy az a jó…!

Egyelőre tehát vissza az irodába, majd ebédszünetben – mikor máskor? – másodszor is felkeresem a Blaha Lujza téri fiókot. Öt perc után sorra is kerülök.

– Ja, nem – mondja a hölgy, miután megérti, mi a hasfájásom –, tényleg nincs olyan opciónk, hogy számlaszám megadása. Csak arra a bankszámlára tud befizetni, ami a bedugott kártyához van rendelve.

(Tapasztaltam, kösz! De miért nem lehet a gép közelében kiírni egy felvilágosító táblára, vagy bármi másra?)

– Ezek szerint sikerült csaknem azonnal visszajuttatnom a lakossági számlámra azt a húszezer forintot, amit egy gombnyomással korábban vettem fel onnan? – összegzem a történteket.

– Pontosan.

– Rendben, akkor most szeretném újra felvenni, és befizetni a vállalkozói számlára.

– Bankkártyát, személyi igazolványt, lakcímkártyát…

Odaadom a kért okmányokat, a hölgy pötyögni kezd a számítógépén.

– Ha másik számlára akar befizetni, másik kártyát kell a gépbe helyeznie – mondja közben. – Van kártyája a vállalkozói számlához?

– Valamikor volt, de már régen lejárt – felelem. Aztán megsejtem, mi következik (új kártyát próbál majd rám tukmálni), és megkérdezem: – Tulajdonképpen miért kell megszüntetni a készpénzforgalmat egy bankfiókban?

Fel sem néz a monitoráról.

– Így nem kell sorban állni, várakozni, és aki akarja, az automata használatával akár nyitvatartási időn kívül is befizethet a számlájára. Úgyhogy gyorsabbá és egyszerűbbé vált az ügymenetet – feleli. A hangsúlyából érzem, számtalanszor eldarálta már ezt a szöveget. – De ha új kártyát igényelne a vállalkozói számlához…

– Köszönöm – vágom rá gyorsan –, de eddig egész jól megvoltam nélküle.

A hölgy végre felnéz.

– Eddig! – visszhangozza.

A hangja ugyanolyan kifejezéstelen, mint eddig, de a szemében mintha megjelenne, hogy ő már tud valamit, amit én még nem…

Átveszem az okmányaimat és a befizetést igazoló bizonylatot, és távozom. Csak odakint, az utcán jut eszembe: eddig egy kártyával, nagyjából tizenöt perc alatt sikerült elintéztem mindazt, amihez ezentúl két kártya fog kelleni. Arról nem is beszélve, hogy ez a herce-hurca jóval több időt vett igénybe, mint negyed óra!

Még hogy gyorsabb és egyszerűbb!

O, Te drága Pénzintézet, én így szeretlek?!

 

Szóljon hozzá