A hartlepooli vámpír

Az észak-angliai Hartlepool városában 1992-ben ijesztő rémhírek kezdtek el terjengeni, szállingózni. A település környéken rejtélyes, váratlan elhalálozások, eltűnések történtek. A Scotland Yard teljesen tehetetlen volt a rémisztő események felderítésében, mivel az elkövető – ha egyáltalán létezett –, nem sok értékelhető nyomot hagyott maga után, csupán rendkívül erős naftalinszagot.

A fellelhető áldozatok mindannyian egészséges, fiatal nők voltak, kiknek halálát nagymértékű vérveszteség okozta. Egyesek tudni vélték azt, nyakukat átharapták, majd bestiális módon kiszívták vérüket. A lakosság szívét jeges rémület járta át, mivel úgy gondolták, a hírhedt hartlepooli vámpír tért vissza. A józanabbak mindezt csupán ostoba babonaságnak tartották. Ők úgy vélték, valaki egyszerűen csak felelőtlenül szórakozik, és ehhez kihasználja a nagy hartlepooli pestisjárvány idején keletkezett félelmetes legendát.

A régi história szerint Robert de Bruce, Hartness lordja szerződést kötött magával a Sátánnal, aki megígérte, egy apró szívesség fejében megmenti Lord Bruce szeretett családját a fekete haláltól.

Az említett apró szívesség csupán annyi volt, ezen jótétemény fejében a lordnak ezután vérszomjas vámpírként kell majd terrorizálnia a környék lakosságot. Első hallásra ez nem tűnt különösebben nehéz feladatnak számára, mivel eddig is sikeresen terrorizálta a környék lakosságát. Persze nem vámpírként, csupán az ősi családi hagyományok megőrzése céljából.

Lord Bruce-nak annyit azért sikerült kicsikarnia megbízójától, hogy amennyiben ez lehetséges lenne, leendő áldozatai fiatal, csinos hölgyek legyenek. A férfit ugyanis elborzasztotta annak puszta gondolata, hogy az utolsó ítélet napjáig bozontos szakállakon kell majd magát átrágnia egy-egy megfelelő ütőér átharapása céljából.

– Mi történik abban a kellemetlen esetben – kérdezte – ha teszem azt, az illető egy elvetemült skót, aki vörös, áthatolhatatlan, birkazsírtól bűzlő szőrzetet visel?

Ezt még maga a Sátán is rendkívül undorítónak találta, és ráállt az alkura.

– Rendben van – válaszolta elgondolkodva. – Maradjunk tehát a kecses női nyakaknál. Ezek valóban jóval tetszetősebbek, ráadásul ezzel rengeteg ocsmány fertőzést is meg lehet előzni. Ezek persze lordságodat semmiképpen sem fogják fenyegetni, mivel az a szokás, a vámpírok élőhalottakként tengetik sivár halálukat egész életükben. Illetve valami olyasmiben. Erről mindenképpen tudnia kell – közölte a Sátán Robert de Bruce-al.

Ezek után egy könyvecskét nyújtott át a rémült lordnak, Praktikus tanácsok kezdő nagymamák, vámpírok, valamint farkasemberek számára címmel. A Sátán néhány szóban nagyjából összefoglalta a leglényegesebb tudnivalókat. Felhívta de Bruce figyelmét arra, kerülje a feltűnést, az erős napfényt, a keresztet, valamint a fokhagymát. Gondosan ügyeljen a rendszeres táplálkozásra és az arcához használjon alapozót. Még véletlenül se üsse át saját szívét karóval, bármennyire csábítónak tűnik számára ennek kivitelezése.

– Nem lesz semmi különösebb baj, öregfiú! – nyugtatta meg a lordot. – A végén még élvezni is fogja dolgot, nem is beszélve a rengeteg, pihentető alvásról.

A lord családja szerencsésen átvészelte a pusztító járványt, Lord Robert de Bruce azonban ettől fogva rejtélyesen eltűnt. A történtek után legendák kaptak szárnyra itt is, ott is, egy-egy átharapott női torokról, de azokban az időkben szörnyűbb dolgok is történtek a környéken. Az emberek könnyedén túltették magukat ezeken az eseteken, a hartlepooli vámpír legendája azonban megszületett. Ezt többek között az is elősegítette, hogy a rémtörténet busás hasznot hozott a város fogadói számára.

A félelmetes incidensek időnként abbamaradtak, majd folytatódtak, aztán egy ideig megint szüneteltek. 1992-ben azonban 5 hónap alatt 12 halálos végű támadás jutott a hatóság tudomására, ami kiugróan magas érteknek számított az átharapott nyakak számát illetően.

Elizabeth Shipwrecket, Hartlepool polgármester-asszonyát kimondottan nyugtalanították a hartlepooli rémről szóló híradások. Rendkívül kecses és bájos nyakkal rendelkezett, amely potenciális áldozattá tette őt magát is. Félelemmel vegyes borzongással gondolat arra, mi történne, ha a vámpír éppen az ő vérével próbálná meg csillapítaná olthatatlan szomjúságát, éhségét, meg még ki tudja még milyen illetlenségekre ragadtathatják eme kéjvágyó szörnyetegek.

Egy békés szombati napon Elizabeth rendkívül nyugtalanul és felszínesen aludt. Minden kis apró neszre felriadt, dőlt is róla a víz, mint egy cseh söröslóról. Sötétbe burkolódzó hálószobja rendkívül félelmetesnek tűnt számára. Megpróbálta elhessegetni magától a rémes gondolatot, miszerint egy vérszívó vámpír éppen rá vadászik, de a gondolatot nem bírta kiverni a fejéből. A falióra kongásai szinte az őrületbe kergették. Állandóan Bela Lugosi bizarr, falevelekkel teli úszómendencéje jelent meg előtte.

Férje a nappaliban tévét nézett, amit szokása szerint alva végzett.

Éjfél körül Elizabeth arra lett figyelmes, mintha az ágyával szembeni függöny lágyan meglibbent volna. Az asszony rémülten vette észre, mintha a függöny mögül egy vöröslő – talán erősen kisírt – szempár figyelné őt.

– Van ott valaki? – kérdezte bátortalanul – Figyelmeztetem arra, a férjem a szomszéd szobában tartózkodik, és alaposan fel van fegyverkezve. Tavaly fölényesen megnyerte a városi agyaggalamb-lövészetet. Talán önnek is jobb lenne, ha békességgel távozna.

A szempár erre gonoszul megvillant, majd hangos tüsszentés hallatszott. A levegő penetráns naftalinszaggal telt meg. A függöny mögül lassan egy alak bontakozott ki. Elizabeth Shipwreck rémülten döbbent rá, a félelmetes alak minden bizonnyal Lord Robert de Bruce. A vámpír meglehetősen sápadt volt, de a korához képest meglepően jó állapotban lévőnek tűnt.

Lassan, megállíthatatlanul és nesztelenül közeledett a nő ágya felé, akit ekkora már megbénított a páni félelem. A vámpír Elizabeth fölé hajolt. A rém arca kissé szomorúnak, de rendkívül elszántak tűnt. Szúrósan nézett a nőre, majd szélesre nyitotta száját.

Semmi kétség, gondolta Elizabeth midőn megpillantotta az elővillanó hatalmas, hófehér szemfogakat. Pokoli látványt nyújtott, így vacsora után. Már egészen biztos volt benne, a hartlepooli vámpír támadta meg, esetleg a színész, Sir Christopher Lee szórakozik vele.

Valószínűleg az éhség kergette ide, villant át az agyán, majd mélységesen elájult.

Lord Robert de Bruce szenvedélyesen vetett rá magát magatehetetlen áldozatára, majd hatalmas erővel mélyesztette bele hegyes, de gondosan ápolt fogait a nő nyakába.

Elizabethet hirtelen hatalmas ordítás térítette magához.

– Ez meh itt mi az athaúliszten codája? A jó élehbe – selypítette dühösen a vámpír.

– Mármint micsoda? – kérdezte csodálkozva a nő. – Ha nem tévedek, ön Lord Robert de Bruce, valamint gyakorló vámpír.

– Ihen. Pontoszan. Ez szőlnyű! Mondja cak! Méhisz mi a fene van ott a nyakában, mi?

– Ez itt? – mutatott rá a nő a nyakára. – Egy nyakék. A férjemtől kaptam ajándékba. Gyönyörű ékszer. Briliánsok díszítik. Mi a baj vele?

– Cak asz, dlága asszhonom, hoty lohattul kemény – felelte elkeseredetten a rém. – Nem thutta volna lehalább éhszakála levenni mahálól. Azt hiszem beletölött a foham.

– Micsoda? – kérdezte Elizabeth elképedve. – Mégis, mi a fene az a foham?

– Esz itt bent. Látja? Azaz, ami nemléh méh bent volt. Moszt pedih ugye még szinc. Úgy vélem kieszett valahová – mutatott a vámpír a kitátott szájába.

– Ó, most már értem – válaszolta megkönnyebbülten a nő. – Lordságodnak ezek szerint kiesett néhány foga. Rendkívül kellemetlen lehet. Kérem, ne haragudjon. Izgalmamban magamon felejtettem a nyakékemet. Nagyon csúnya baleset, de nem számítottam a látogatására.

– Szajnosz nem nagyon szoktam bejelentkezni – felelte vámpír. – Van itt valahol egy tüköl? Szeletném megnézni, vajon mi töltént velem. Anyám!

– Van, uram, de úgy hiszem, ennek nem sok hasznát veszi. Úgy olvastam a vámpírok nem látják magukat a tükörben. Szerintem még a fogaikat sem. De várjon csak. No, nézze csak! Ez itt négy darab jól kifejlett szemfog, meg itt van még hozzá három metszőfog. Feltehetően mindez az uraságodé lehet.

– Én maham isz úgy vélem – sóhajtott fel Lord Robert de Bruce, a hartlepooli rém. – Mász vámpíl ghondolom nem látohatta meh mahát ma. Meh hát jókolát leccsent isz, amikol szelencétlenszéhemle belehalaptam önbe. Te jó iszten! Ilyen szok foham kieszett? Moszt mi a fenét cináljak? Mondja cak! Nahon vélzik?

– Úgy érti vérzik-e? – kérdezte Elizabeth együttérzően. Kezdte megsajnálni a kétségbeesett vámpírt. – Attól tartok igen.

Óvatosan megtörölte egy kendővel a vámpír száját, majd megmutatta azt de Bruce-nak.

– Az iszten szeleméle, asszonyom! Ne mutohassza eszt itt nehem! Nem nagyon bílom a vél látványát. Ezélt isz szoktam evész köbben becukni a szememet, asztán megpóbálok nem isz oda nészni. Esz undolító. Nahon szédülök.

A lord leroskadt egy karosszékbe, majd elájult. Ha nem lett eleve az, valószínűleg rettenetesen el is sápadt volna.

A zajra végre megjelent az álmosan pislogó Jonathan Shipwreck, egy tiszteletet parancsoló vadászpuskával.

– Itt meg mi történt, drágám? – kérdezte az asszonyt. – Mi ez az irtózatos naftalinbűz? Ki ez a szerencsétlen? Valami színész? Tisztára úgy néz ki, mint Bela Luosi. Tudod, az az úszómedencés pasas, aki képtelen pislogni. Mindjárt keresztüllövöm, mint egy rühes kutyát.

– Kérlek szépen, nyugodj meg, Jonathan. Nem történt semmi baj, illetve igen, de ez most nem olyan egyszerű. Ő itt Lord Robert de Bruce, a félelmetes hartlepooli vámpír, csak véletlenül kitörtek a fogai, aztán elájult a vér látványától. Tudod, elővigyázatlanul, nagy erővel beleharapott a nyakékembe, ami szerencsére nem sérült meg. Ő viszont igen. Most mihez kezdjünk vele, Jonathan? Egyáltalán mivel lehet magához téríteni egy élőhalottat? Hívjunk hozzá talán orvost?

– Úgy vélem ez a legtöbb, amit megtehetünk ezért a szegény páráért. Hívd fel gyorsan dr. Hoopkinst. Hajnalig van rá időnk, hogy kezdjünk valamit ezzel a lerobbant vámpírral, különben napkelte után kénytelenek leszünk gondosan összesepregetni a hartlepooli rémet.

– Sietek és hozok egy kis fokhagymát. Azt hiszem, az nagy hatással van a vámpírokra – felelte Elizabeth, majd kisietett a hálószobából.
Kisvártatva visszatért egy köteg fokhagymával.

– Dr. Hoopkins azonnal jön. Addig megpróbálom magához téríteni Lord Robertet. Szerinted elég az, ha megszagoltatom vele, vagy rakjak egy gerezdet a szájába? – kérdezte az asszony.

– Bőven elég, ha odadugod az orra alá – válaszolta mr. Shipwreck.

Elizabeth így is tett. A vámpír hirtelen rémülten feleszmélt.

– Édesz jó isztenem! Előszöl kiveli a fohaimat, majd el akal pusztítani! Tulajdonképpen nem tettem önnel szemmi losszat. Nem isz adódott lá alkalmam. Kélem, vigye innen eszt a szölnyűszéget.

– Elnézését kérem, lordságod – felelte az asszony. – Csupán jót akartam önnek. Látja, milyen szépen magához is tért. Nemsokára ideér dr. Hoopkins és minden jóra fordul. Van még esetleg valami kívánsága?

– Úgy élti, hogy egy utolszó? – válaszolta elgyötörten a vámpír. – Nagyon megköszönném, ha letakalnák valamivel aszt a feszületet. Lendkívül illitáló látványt nyújt. Hálászan köszönöm.

Közben megérkezett dr. Hoopkins.

– Szép jó estét mindenkinek. Naftalin és fokhagyma? Remek párosítás. Ő lenne a páciens? Elég furcsán van felöltözve – nézett rá az orvos de Bruce–ra.

– Hagyjuk, kélem az ízlésztelen mehjegyszészeket – felelte a lord. – Lorh Lobert de Bluce vahok. Félelmetesz vámpíl ész lém. Moszt mál cak úgy nagyjából, mivel szajnosz kiesztek a fohaim. Vissza tudná eszeket valahogy lakni belém. Ide bele a számba. Légebben ugyanisz itt voltak.

– Lám, lám! Egy félelmetes lém – élcelődött dr. Hoopkins. – Akkor nézzük csak meg azokat a huncut kis fogacskákat. Ejnye, de szép metszőfogak. Talán csimpánz volt a papa?

– Hagyja mál abba az idétlenkedészt – felelte türelmetlenül a vámpír. – Telejeszen belelokkantam a mai esztébe. Kélem, válaszoljon, de őszintén! Tud a fohaimmal keszdeni valamit, vagy nem?

– Nézegetésen kívül mást nagyon nem. Mondja csak, lordságod! Mennyi idős is maga?

– Pontoszan mál nem is tudom. Nagyjából úgy hálomszászötven évesz. Fontosz esz? – kérdezte Lord de Bruce.

– Nekem annyira nem, de ennyi idős korban már annak is örülhet, hogy egyáltalán van szája. De ne aggódjon. Megadom egy régi barátom címét. Remek fogpótlásokat készít. Ragaszkodik ezekhez a rettentő agyarakhoz? – nézegette érdeklődve az orvos a vámpír szemfogait. – Elég mulatságos látványt nyújtanak.

– Telmészeteszen szükszégem van ezekle a holmikkla. Hiszen én vámpíl vahok. Mondja cak, asszal a fohpótlásszal fel lehet tépni egy keces női nyahat? A többi mál cak szülcölész kéldésze.

– Azt hiszem azzal nem – válaszolta az orvos. – A bohó ifjúkornak immáron vége. Megpróbálhat esetleg egy éles késsel vagdalkozni, aztán kedvére szürcsölgethet. De ezt nem javasolnám önnek, mivel gyilkosságnak számít. Úgy hallom már így is 12 ártatlan nő halála szárad az ön lelkén, illetve a szája szélén. Már bocsánat.

– Kicivel aszél annál több. Mondjuk nagyszáglendekkel, de esz moszt nem éldekesz – felelte bosszúsan a vámpír. – A váhószelszámok nem alkalmaszak a táplálhoszászomhoz, ugyanisz letteneteszen iltószom a vél látványától. Mál a gondolatától isz iszmét meszádütem.

– Semmi probléma, Lord de Bruce – felelte vidáman az orvos. – Több lehetősége is van. Pár óra múlva szépen kiballag a ház elé, és még egyszer, utoljára elgyönyörködhet a felkelő nap lenyűgöző látványában. Ha ez nem teszik önnek, akkor előbb megcsináltatja a fogait, majd feladja magát a rendőrségen, aztán beköltözik egy kényelmes börtönbe. A börtönkórházakban kiváló minőségű vérkészítmények találhatóak, mindenféle vércsoportból. Ez valószínűleg megnyerik lordságod tetszését. Többé nem kell éjszakánként fiatal nőket hajkurásznia, a nappalt pedig egy pompás sötétzárkában vészelheti át. Miért is vágyna ennél többre egy békés vámpír.

– Aszt hiszem, teljeszen igasza van, doktol úl – sóhajtott fel Lord de Bruce. – A mászodik lehetőszég ehészen mehfelelőnek tűnik a számomla. Elpollaldni annyila nem szeletnék, bál kétszégtelenül éldekesz látvány lenne.

– Remek – válaszolta vidáman dr. Hoopkins. – Akkor ezennel véget is vethetünk ennek a vérre menő vitának, ugyebár. Minden rendben, Elizabeth?

– Igen, doktor úr – felelte az asszony. – Lord de Bruce-t pedig természetesen rendszeresen meglátogatjuk majd a tárgylás után a börtönben, ha már ennyi kellemetlenséget okoztunk számára.

– Ihaszán hálász vagyok önökek, dlága högyem – felelte a vámpír – Nagyon ölülök, hogy végül isz nem szikelült feltépnem Elizabeth asszony bálosz kisz nyahát. Tapasztalataim szelint minden bizonnyal belehalt volna cúnya szélülészeibe.

Így ért véget a félelmetes Lord de Bruce, a hírhedt hartpooli vámpír vérfagyasztó, de romantikus, bár kissé naftalin szagú története.