A Kondratyev-ciklus

Ma, november 25-én van a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok emléknapja. Paládi Zsolt remek novellája ennek a gyászos történetnek a mementója.

A Kondratyev-ciklus

Az ütött-kopott fabarakkok résein besüvített a jéghideg sarki szél. A foglyok munkában keményre száradt pufajkában hevertek nyomorúságos priccseiken. Az egész napos, megfeszített munkától kimerülten, mély álomba zuhanva sorakoztak egymás mellett tízesével, húszasával, mint a letaglózott birkák. Csak a két újonnan érkezett rab, a fiatal Andrjusin és a negyvenes éveiben járó Kondratyev nem tudott még alkalmazkodni a körülményekhez. Vacogva kucorodtak a fészkükön.

– Nyikolaj Dimitrijevics – szólt át halkan Andrjusin, nehogy valaki felébredjen és megneszelje kettejük összeesküvését. – Adj még egy kis kenyeret, éhes vagyok!

– Tessék, de aztán senki másnak…

– Tudom. Egy szót se – hevesen magába tömte a labdaccsá gyúrt ételt. – Hanem azért rendes asszony ez a Jelena Nyikolajevna.

– Pont most jut eszedbe beszélgetni? – mordult fel Kondratyev.

– Elűzi a gondolatainkat a hidegről.

– Majd holnap megtudjuk azt is, milyen a nappali hideg. Azt mondják, itt különösen nehéz a közmunka.

– Hát más, mint a tranzitlágerben. Éppen ezért kell beszélnie arról, amit a gazdaság törvényeiről tud.

– Azok okozták a vesztemet.

– Nekem is az, hogy mertem gondolkodni, de mégis tudni vágyom. Meg akarom érteni az Ön rendszerét.

– Ennek örülök. Az ifjak tudásvágya határtalan. Nem tudom, honnan ered ez? Mikor az ember legszívesebben megdöglene. Holnap visszatérünk a ciklusokra. Türelem…

– Ha lesz még holnap – nyöszörgött Andrjusin.

– Mivel a kenyér lebomlott a gyomrodban, talán még azt is megérjük. Még egy kicsit szenvednünk kell, hogy veled is megoszthassam az igazságot.

 

*

 

 A két barátnak azonban még várnia kellett a hosszabb, részleteket is tisztázó beszélgetésre. Kondratyev feleségének jóvoltából mindketten túlélték a telet. Az asszony egy őr segítségével kenyeret, csokoládét és néha húst csempészett át a férfinak. Andrjusinnak is jutott ebből. Takarodóra már jártányi erejük sem maradt a csilletologatástól, az árokásástól , a farönkök emelgetésétől. Eleinte mindenféle gép nélkül küszködtek az építkezésen, ők magu voltak a gépek, eleven emberi gépek. Később a lesittelt mérnökök benyújtott javaslatainak hatására beállítottak néhány primitív gépet. Ekkor már a kényszermunkára ítéltek egyharmada elhullott az embertelen robot miatt. Viharos sarkvidéki förgetegek fújták szemükbe a porhót, miközben magukat nekifeszítve a szélnek, talicskáról talicskára emésztették fel erejüket. Látták, amint a rossz ellátástól, skorbuttól, teherbírásukat meghaladó gürcöléstől egymás után dőlnek ki az emberek a sorból.

 Áprilisban a felére csökkent brigádokat egyesítették, a helyükre pedig újak jöttek. Így került össze ismét az öregedő közgazdász és a fiatal mérnök.

 Egyik nap kivételesen ragyogó napsütésben dolgozhattak –akár még húsz fok is lehetett – a brigádparancsnokokat magukhoz rendelték értekezletre, az őrök pedig kártyáztak. A foglyok az árok menedékébe húzódva halkan beszélgetni kezdtek. Kondratyev és Andrjusin is keresett magának egy félreeső helyet.

– Vajon mennyi esélyünk van, hogy túléljük a lágert? – találgatta Andrjusin.

– Az egész Szovjetúnió egy hatalmas láger – mondta lakonikusan Kondratyev.

– De én erre a drótokkal körbekerített területre gondoltam.

– Tudom, mire gondoltál. – nyugtatta meg a közgazdász – tizenöt év sok idő, és még ez a tél is kegyetlen volt. Úgy érzem, még egy ilyet nem bírnék ki.

– Erős szervezetem van, de ha Natalja nem csempészteti be a többlet fejadagot neked , már én is feldobtam volna a talpam. Áruld el, mi a titkotok? Itt nem hallanak minket.

– Nincs titok. Csak önfeláldozás. Követett engem ide, mint Szonya Raszkolnyikovot. Csak Raszkolnyikovnak legalább volt bűne – Kondratyev nem állhatta meg, hogy ironikus megjegyzést tegyen. – Amikor az egyik tranzitállomásra értünk, egy közeli faluba, odajött hozzám, ahogy megálltunk. Tilos ugyan a rabokkal érintkezni, de az őröknek sincs mindenhol szemük. Szóval odajött és kezembe nyomta azt a kenyeret, amiből te is kaptál az első itt töltött éjszakánkon. Később már a szerencse segített. Egy csillével bajlódtam, amikor egy őr, látván, hogy esetleg alatta maradok, odaugrott és megfogta a kocsit. Tudod, hogy nem sokat törődnek azzal, ha valakin átmegy a szállítmány, egyszerűen leírnak a készletből és annyi. Megkérdeztem tőle, honnan való, s néhány egyéb dolgot, végül, hogy miért segített. Ekkor megmutatta a nyakában lógó keresztet. Mondom neki, Úristen, ha ezt ezek felfedezik nálad, megölnek! Erre azt válaszolta: „Nem látják meg, mert munka közben a zubbonyom alatt van, amikor pedig zuhanyzom, akkor a számba veszem.” Ő vállalta, hogy becsempészi hozzám Natalja „pótlékait,” aki az egyik közeli faluban telepedett le.

– De hát ez életveszélyes!

– Ezt, gondolom, sejtetted. De ha azon az úton próbálsz megemelt fejadaghoz jutni, amit a csekisták ajánlanak, véged van. Emlékezz vissza, mi lett azokkal, akik bekapták a horgot. Ahhoz, hogy normán felül, a száz százalékot is meghaladva húsz deka kenyérrel vagy néhány kanál kásával többet kapj, minden energiádat be kell vetni. Ez felemészti az energiáidat és végül jobban elgyengülsz, mint aki beteg. A „munkaharcban” a legerősebb rabok is elhullanak. Amit a kommunisták ajánlanak, azt sosem szabad elfogadni. Mert ha látszólag könnyebbséget is hoz, amit adnak, hosszabb távon elpusztít. Az ördöggel nem lehet egyezkedni, ő jobban tudja, hogyan járjon túl az eszeden. A kommunisták nem tisztelik a megalázkodókat, a köpönyegforgatókat, egy cseppet sem. Habozás nélkül élnek minden eszközzel, csellel és ravaszsággal, ami csak hasznukra lehet. Az általuk kínált út: csapda. Inkább ordítozzanak veled, hogy milyen lusta, haszontalan barom vagy, te, nép ellensége! Bezárod az agyadat előtte, mondjad, mondjad csak, milicista! Ebbe nem még nem halt bele senki! A fejadag utáni hajszába annál inkább. Ha jót akarsz magadnak, inkább megkerülöd a rendszert, még ha ez szintén életveszélyes is. Százszor inkább a feleségemre bízom magam, mint ezekre, legyen az még ennél kisebb dolog is, mint az étel.

– Az igaz, hogy a lágerben a rab minden gondolata az étel körül forog. Ugyanakkor sosem lakhatsz jól, hisz a telítettséggel becsapott gyomor veszélyes is lehet a terepmunkában. Meg kell  találni az egyensúlyt, ügyesen beosztani az erődet, ügyesen beosztani az ételed.  – Andrjusin egy pillanatra elgondolkodott – De arra nem találok magyarázatot, miért kerültünk ide? Az örök kérdés mindig nyugtalanítani fog: miért pont én?

– Mikor is születtél? – kérdezte váratlanul Kondratyev.

– 1912-ben – válaszolt a fiatalember.

– Innen indul ki minden – kezdte fejtegetését a Kondratyev a meglepett Andrjusinnak. – A háború előtt rengeteg gyermek született, bár az ellentmondások jelentkeztek, azért virágzó és nyugodt korszak volt ez. Amikor apád megszületett, s amikor felnőtt, épp csak megkezdődött az elektromosság és a nehézipar kora, az első időszakában erőteljes növekedésnek indult, majd a századforduló után megmutatkoztak a hanyatlás jelei. De a szüleid nemzedéke nem törődött ezzel, nagy reményeket fűztek a gyermekeikhez, sokasodta és terveket szőttek, milyen jó lesz, ha majd megtollasodsz és egyéb szamárságok, amelyek persze egy békés korszak szempontjából egyáltalán nem mondhatók annak. Nem sejthették, hogy nem is olyan sokára beköszönt a válság háborúval és forradalommal. De lám, mégis megérkezett. Az oroszországi felfordulás, amit forradalomnak hívnak, elhúzódott és nemzedékeket nyelt el. Csoda lett volna, ha megmenekülünk. De nincs csoda, a becsületes emberek mind börtönben vannak.

– Ez a válság alaposan elhúzódott, hisz a háború már húsz éve véget ért.

– Nos, Oroszországot ésszel nem lehet felérni, írta a költő. Amúgy persze a proletárdiktatúrában mindig válság van, nem vetted még észre? Amit felvetettem a téziseimben, s amit Kondratyev-ciklusnak neveznek, az a felosztás ötven éves periódusokban gondolkozik. Azaz minden gazdasági ciklus nagyjából ötven évet foglal magába, az első huszonöt év a növekedés periódusa, utána eléri a tetőpontot, majd hanyatlásnak indul. Természetesen tudományosan megalapoztam a feltevéseimet – emelte fel az ujját Kondratyev – az árakat, a béreket, a kamatszint és az ipari termelés alakulását vettem figyelembe. A fellendülés időszakában az árak, a bérek et cetera, emelkednek, a tetőpont után csökkennek. Végül a pénzügyi feszültségek szociális, társadalmi feszültségekbe torkollnak, forradalmat, felfordulást, lázadást kényszerítenek ki az alulról jövő csoportok, vagy a felső réteg próbálja háborúval kezelni a kérdést. Most is egy ilyen, világméretű harc előtt állunk. A világ nagyhatalmai – köztük szeretett szocialista hazánk –, készülődnek arra, hogy megküzdjenek az erőforrásokért. Az egész persze még azon a fekete napon kezdődött, amikor összeomlott a tőzsde. Akkor már sejthető volt, hogy az egyenlő erejű hatalmak meg fognak küzdeni az erőforrásokért.

– De hiszen a mi országunk még Hitlerrel is barátkozik – vetette közbe Andrjusin.

– Most igen, de Hitlernek szüksége van a mi erőforrásainkra. Így akarja Németországot egyeduralkodó nagyhatalommá tenni. Akad, aki látja ezt. De még csak kevesen. 1926-ban jelent meg a könyvem, ebben jeleztem, hogy a közeljövőben, néhány év múlva bekövetkezik a pénzügyi válság. 1929-ben összeomlott a tőzsde, s utána a világgazdaság. Elkerülhetetlen volt, de az emberek mégsem hisznek a reményeiket, jövőről képzelgő ábrándjaikat megcáfoló elméleteknek. Nem szeretnek szembesülni azzal, hogy egy hullámvasúton ülnek. Ha bő termésük van, ha jól megy a soruk, eszükbe sem jut, hogy a fiúknak, lányuknak kell ezt majd megfizetnie. Még a tudatalattijukba sem jut el, hogy erre felkészítsék őket. Én magam sem örülök, hogy rájöttem minderre. Persze először úgy adtam elő, mindez csak a kapitalizmus viszonyaira igaz. Ezt értékelték is az elvtársak. Csakhogy a mi gazdaságunk még kiszolgáltatottabb, és aki a sorok között is tudott olvasni, rájöhetett. Fel akartam készíteni az embereket, hogy a válságokra kész válaszaik legyenek.

– De hát milyen válaszaik lehetnének, ha körülöttük mindig mindent felrobbantanak? – kérdezte Andrjusin.

– Ezen nagyon sokat törtem a fejem. Talán sikerül elmondanom. Most azonban, mivel a brigádparancsnok közeledik, jó kommunista szokás szerint, tegyünk úgy, mintha dolgoznánk – igyekezett alázatos képpel serénykedni Kondratyev.

 

*

 

 Júniusban nagy kinccsel ajándékozta meg Kondratyev Andrjusint, 1926-ban megjelent könyvével. A mű lenyűgözte a fiatal mérnököt. Minden, amiről rabtársa írt, logikusnak, racionálisnak és helytállónak tűnt. Kondratyev ciklusokra osztotta az egész újkori történelmet. Első ciklusát 1770 és 1830 közé tette, ez volt a gőzgép kora. Az ipari forradalom lendülete a századfordulón megakadt, a napoleoni háborúk már az erőforrásokért, a gazdasági előnyökért folytak. A második ciklus a vasútépítések kora: 1830-tól 1870-ig, az amerikai polgárháború, az 1866-os porosz-osztrák háború és az 1870-es porosz-francia háború zárta le. A harmadik ciklus, az elektromosság és a nehézipar kora 1870-től az 1910-es évekig tartott, és egyértelmű, hogy a súlyos következményekkel járó világháború volt a záróakkordja. A negyedik ciklust az olaj és az autógyártás koraként határozta meg a tudós – és megjósolta benne a ’29-es nagy világválságot! – az 1910-es évektől az 1970-es évekig határolta be. Az ötödik ciklus már futurisztikus távlatokat vetített előre, az informatika és a lézertechnika kora 1970-től 2008-ig húzódott, 2008-ra pedig egy ’29-es válsághoz mérhető, megrendítő krízist jövendölt meg. A hatodik ciklus, az űrkorszak kora, 2008-tól datálódott, melynek eseményeit még a mindentudó közgazdász sem láthatta előre.

Talán ebben az űrkorszakban az emberiség valóban új korszak küszöbére érkezik – elmélkedett Andrjusin. A régi törvények már nem lesznek érvényesek. Nem nyelnek el minket az örvénylő ciklusok újra és újra, mert a gondolkodásunk megváltozik, a tudatunk átformálja a gazdasági-társadalmi környezetet. Új korszak küszöbére érünk és az emberek új fogalmakat vezetnek be. Átértékelik az értékeiket és az új kor hajnalán egyénileg is megújulnak.

 

*

 

Andrjusint hamarosan behivatták a kékgallérosok főhadiszállására. A spiclik ezúttal is szemfülesek voltak, meglátták, hogy titokban tiltott irodalmat olvas, majd azt is kiderítették, hogy mit. A dolog az államvédelmisek figyelmét is felkeltette, végre itt egy új ügy, amivel egy újabb szovjetellenes összeesküvés tervét leplezhetik le. Jutalomként előléptetés és prémium jár, valamint bebizonyíthatják, hogy éberségük nem ismer határokat. De óvatosan kell lépniük, nehogy elriasszák a vadat. Elsőként a fiatalembert kell megszorongatniuk. 

Buboskin, a kékgallérosok vizsgálati tisztje, aki Andrjusin beszervezését irányította, sunyi, ravasz és alkatilag agresszív kis ember volt. Görnyedt tartása, púpos alakja miatt kisebbrendűségi érzés gyötörte, de a rabok megtörésénél csak végszükség esetén alkalmazott erőszakot, inkább lelkileg szerette megtörni az áldozatokat. Lényegretörően beszélt, leültette Andrjusint és azonnal szembesítette a vádakkal.

– Tudomásunk van róla, hogy titokban Kondratyev könyvét olvassa, valamint arról, hogy szovjetellenes, reakciós nézeteinek követőjévé vált. Így  semmi sem lesz abból, hogy az ügyét felülvizsgálják. Sőt, ha szovjetellenes agitációt folytat, a tizenöt éves büntetéséhez újabb tízest kaphat. Talán itt akar megrohadni?

Andrjusin úgy tett, mintha semmiről sem tudna, és adta az ártatlant. Buboskin hosszan szónokolt a szovjetember kötelességeiről, fenyegetőzött börtönnel, örökös közmunkával, balesetekkel, „amik engedetlen rabokkal történnek.” Végül felszólította, adja át Kondratyev könyvét és részletesen számoljon be a beszélgetéseikről. A fogoly visszautasította.

A spiclik azonban változatlanul szorgalmasan dolgoztak, s egy nap a kékgallérosok felforgatták a barakkot. Megtalálták a művet és előállították Andrjusint.

Most aztán joggal ordítozhatott vele Buboskin. Meg is tette, megismételte fenyegetéseit és végül, a könyv rejtegetése miatt odavágott tizenöt nap szigorított zárkát. Csak azért nem többet, nehogy a rab ott pusztuljon. Még szüksége volt rá.

 

*

 

A szigorított – más néven elkülönített – zárka valójában egy földbe vájt gödör volt. A legtöbb lágerben „az egyszerűség kedvéért” a nyirkos földbe ásták a büntetőzárkának szánt pincét. A cellának sem nevezhető nedves, mindig sötét, fűtetlen lyukban valójában tíz napig sem lehetett kibírni. Európai ember nem bírta volna ki, de az orosz ember szívóssága és fájdalomtűrése legendás.

A pincét felülről egy rácsozott ablak zárta le, melyből nappal alig szűrődött be valami fény. A cella alján a puszta földön alakították ki a priccset. A rab itt heverhetett naphosszat, bár alvásra szinte semmi esélye sem nyílott, hisz nappal mínusz 10 fok, éjszaka 20 fok körül ingadozott a hőmérséklet.

A szörnyű körülményeket az éhezés súlyosbította, a sztálini fejadagot, a napi harminc deka kenyeret az őr épp hogy csak behajította, a büntetés harmadik, hatodik és kilencedik napján pedig üres zupát is kaphatott a rab. Korgó gyomorral kellett átvészelni a rettenetes napokat.

A modernizmusért rajongó szovjet megteremtette minden idők leghidegebb poklát, a sötötzárkát. Lehetetlen volt innen ép emberként kikerülni. Arra szolgált, hogy mindenkit megtörjön és ezt a célt általában el is érte.

A fogoly meggyötörve, összefagyva került ki a szigorítottból tizenöt nap után. Alig tért magához, Buboskin ismét magához rendelte. Andrjusin ugyan felfogta a hozzá intézett szavak értelmét, de mintha távolról, messziről szűrődtek volna át a hangok, szinte valótlannak tűnt, hogy még részt vesz az életnek nevezett drámában.

– Most már megtapasztalta, mire vagyunk képesek – halotta Buboskint – Akármeddig kínozhatjuk és még korántsem értünk a módszereink végére.  Vagy elküldhetjük Kolimára, a büntetőlágerbe, tudja meddig bírja ott egy magafajta fiatal? Hisz még nincs harmincéves, nem sajnálja önmagát? És a szeretteit? Nem mindegy, melyik lágerben húzza ki az időt, amíg szabadul. Magának van felesége!

Andrjusin már tudta, rátapintottak a gyenge pontjára! De amit nem tudott a ravasz csekista, azóta már van egy lánya is! Szofia terhes volt, amikor letartóztatták.

– Őt hagyja békén!  – csak ennyit tudott kinyögni.

– Ohó! Nem addig az! Tudja, hogy bármit megtehetünk! Megtehetjük azt is, hogy a szovjetellenes összeesküvők családját lágerbe hurcoljuk. Még mindig makacskodik? Azt akarja, hogy ő is lágerben végezze? Mi csak annyit kérünk, hogy hőn szeretett barátja, Kondratyev reakciós tevékenységét leplezze le! Semmi többet! És még ezt az együttműködést is megtagadja?

Andrjusin felkészült a halálra. Nem félt tőle, semmiképp sem akart meghátrálni. De elképzelte, mi várna a Gulagon feleségére és a kicsire, és rájött, hogy képtelen kitenni őket ennek. Buboskin igazat mond, mindenre képesek. Elfogyott az ereje.

– Jól van. Hajlandó vagyok feltárni, mit csinál Kondratyev. Csak hagyják békén Szofiát!

– Na látja – sóhajtott fel Buboskin. – Hát lehet magával együttműködni! Ez a beszéd. Elmondom, mi lesz a dolga, írja alá ezt a papirost.

A tiszt elmondta, elsősorban Kondratyev feljegyzései érdeklik, vannak-e ilyenek – persze ők tudják, hogy vannak – és hol rejtegeti őket. Kibúvó nincs, nyomot kell találnia, különben… De hisz tudja. 

A mérnök elvállalta a dicstelen feladatra. Kondratyev megbízott benne, így rövidesen a feljegyzések lelőhelyét is kiszimatolta. Az őrség pedig megtalálta a papirosokat egy elásott palackban. Szemük– szájuk elállt, amikor olvasták, példátlan merészséggel tárta fel a valóságot a fogoly. 

Természetesen Natalja segítségével is véget kellett vetni. Az asszony egy messzi tagköztársaságba utazott, hogy ne bukkanjanak rá a szervek. Kondratyev meghurcoltatását tizenöt nap szigorítottal kezdte. A tizedik napon szétfagyott tagokkal találtak rá a közgazdászra.

 

*

 

2009 nyarán, Moszkva egyik külvárosában Nyina Andrjusin házuk padlásának egyik eldugott zugában egy kapcsos könyvet talált. A könyv nagyapja emlékiratait tartalmazta. Még ott helyben elkezdte olvasni, majd egész éjszaka tanulmányozta.

Reggel közölte nagyanyjával, hogy megtalálta a feljegyzéseket. Szofia nem lepődött meg.

– Lányom, én ismerem az egész történetet. Apám, a te nagyapád egész életében, sőt az egész életével gyónt. Sosem tudta megbocsájtani magának azt a tettet.

– Csakugyan, a napló nagy része barátjáról, Kondratyevről és az ő elárulásáról szól. Ennyire mély nyomot hagyott benne az eset?

– Igen, nagyon tisztelte azt az embert. A család jövőjének érdekében mégis fel kellett áldoznia. Hiszen élnünk kellett. Abban az időszakban nem létezett jó döntés. Meg kell értenünk őt. Egész életében a felmentést kereste. Meg kell bocsájtanunk neki, már csak azért is, mert ő sosem bocsájtott meg magának.

– Ez világos – válaszolt Nyina – Csakhogy Kondratyev megjósolta a 2008-as hitelválságot és a Szovjetunió összeomlását! A napló szerint pedig megoldásokat is javasolt, a válságok kiküszöbölésén dolgozott, át akarta formálni a gazdaságot és a társadalmat. Ha ez fennmarad, az emberiség tudná a válaszokat!

– Szerintem az emberiség most is tudja a válaszokat. Csak fél kimondani.

– Ér-e annyit a mi életünk, mint az új korszak győzelme? Hiszen ha az új korszak beköszönne, nem lennének többé válságok és nem rendülne meg millió és millió család helyzete.

– De hátha nem lehet a válságokat teljesen leküzdeni? Hátha hiába a zseniális ember igyekezete, legfeljebb a károkat enyhítheti. Lehet, hogy az embereknek szükségük van a válságokra, különben túlságosan hiúak lennének és nem szednék össze magukat.

– Ezt nem értem.

– Nem baj. A lényeg, hogy bármi is történt, ma már meg kell bocsájtanunk neki és a rendszer áldozatainak.  De nem szabad mindent egy ember zsenialitásától várni. Lehet, hogy Kondratyev tudta a válaszokat, de nekünk tovább kell gondolni az ő művét. Nem szabad restnek lenni a továbbgondolásra.

– Talán ezt most már ki lehetne adni…

– Menj és adasd ki. Talán lesz, aki nem lesz rest továbbgondolni. Oroszországban sok a töprengő alkat. Az új korszak éppúgy indulhat el innen, mint bárhonnan, hisz ahogy a költő mondja: Oroszországot ésszel felfogni lehetetlen.

 

 

Szóljon hozzá