[Wren McDonald illusztrációja]
Tudományosan kimutatott tény, hogy mindenkiben rejtőzködik egy kis ellenzéki szörnyecske. A kormánypártiban úgy, mint az ellenzékiben és megfordítva. Reggel mit sem sejtve fölkelünk, leülünk reggelizni, és miközben a kávénkat kortyoljuk, minden előzmény nélkül kirobban belőlünk ez a kis vakarcs, és befut a kredenc alá, ahogy a nyolcadik utas a halál bébi szörnyetege, amit ekkor még egy lapáttal vígan agyon lehetett volna csapni, de az általános megdöbbenés közepette ez elmaradt.
Az ellenzéki ellenzékisége a látens kormánypártiság. Meggyőződéssel és a nap 24 órájában utáljuk a kormányt, ám amikor bemegyünk a budiba, a kozmikus magány ölelésében, amikor nem kell megfelelnünk senkinek, megtámad bennünket az a szégyenteljes gondolat, hogy a kormánynak egyben másban bizony igaza van. Az ellenzéki ezt a látens kormánypártiságot soha, semmilyen körülmény hatására nem vallja be, mint ahogy azt is letagadja, hogy ő hagyta ott a vécé karimáján azt a barna pecsétet, amit a távozása után egy harmadik fél fölfedezett.
Sok vetülete van még ezen kívül is a bennünk rejtőzködő ellenzékiségnek, bár ezek jobbára transzcendensek, és nem befolyásolják a tudatot. Ilyen például az a jelenség, hogy ellenzékiként tele szájjal szidjuk a kormányt, de közben szelíden elvesszük tőle a kapott juttatásokat. A magas fizetést, a babaváró támogatást meg az egyéb kedvezményeket magunkévá téve úgy válunk önnön ellenzékiségünk ellenzékiévé, hogy ezt meg sem érezzük. Mindez a kvantumelmélet ékes bizonyítéka, mert kézzel fogható módon támasztja alá azt az elméletet, amely szerint léteznek egymással párhuzamos világok, és hogy egyszerre két helyen is lehet tartózkodni, ha az embert jól megfizetik.
A kormánypártiban rejtőzködő ellenzékiség ettől jóval közönségesebb, elvégre mindenkiben rejlik egy adag kritikai realizmus, és az bizonyos feltételek (nem) teljesülése nyomán kitör, ahogy mostanság a Sztromboli. Számos helyzet van, amikor látjuk és tapasztaljuk, hogy a rendszer döcög. Késik a busz, nem viszik el a szemetet, packázik a hivatal, hogy csak a legirritálóbbakat emlegessük, bár sokszor nem is a rendszerrel van bajunk, hanem önmagunkkal. Például felveszünk egy testesebb kölcsönt, mint kormánypárti és nem tudjuk visszafizetni, mint ellenzéki, pontosabban, mire eljutunk addig a felismerésig, hogy ezt tán mégsem kellett volna, ellenzékiek leszünk.
Az ellenzékiség a legújabb kutatások szerint mindenütt ott van, akár a kozmikus háttérsugárzás. Észre sem vesszük, pedig át meg átjárja a szervezetünket, aztán, egy napon megérezzük, hogy valami zizeg ott legbelül. Mások ezt rosszindulatú áskálódásnak nevezik, pedig valójában nem más, mint a felgyülemlett ellenzékiség, ami esetenként morgássá, máskor zúgolódássá, megint máskor hangos szellentéssé alakulva hagyja el szervezetünket. Amikor pedig kint van, megkönnyebbülve nézünk utána, ahogy kacsázva és pilinckázva vergődik az épületek között, hogy végül szabad utat találva besurranhasson valaki ablakán.
Mindezt figyelembe véve erősen javasolt, hogy éjszakára ne hagyjuk nyitva az ablakot, mert az ellenzékiség spórája könnyen belibbenhet, hogy bennünk kicsírázva kellemetlen perceket okozhasson. De ha így járunk, ne keseredjünk el, mert a látens ellenzékiséget hatékonyan gyógyítják azok a készítmények, amelyet a neten találhatunk. Egy részük sajnos fizetős, de a többség szabad préda, bár a túladagolás ez esetben hasmenést okoz. Így aztán, ha a politikai meggyőződésünket tesztelni kívánjuk, egyik kezünk mindig nyugodjon a vécéajtó hűs kilincsén.
