Alig negyven éve történt a csernobili nukleáris katasztrófa, és mintha máris halványulnának az emlékei. Felnőtt egy olyan generáció, amelynek nincsenek személyes emlékei erről a tragédiáról, mert nem élte át azt a döbbenetet, amely bennünket, mostani idősebbeket annak idején megrázott. A fiatalok élettapasztalatából ez az esemény egyszerűen hiányzik. Nagyjából úgy viszonyulnak hozzá, mint mi az 1918–1920-as spanyolnátha-járványhoz, mert ebből a távlatból már az is csak egy történelmi adat.
A modern kor embere hajlamos abba a hitbe ringatni magát, hogy amit egyszer megoldott, az többé-kevésbé véglegesnek tekinthető. Elhárítottuk az ózonlyuk körüli riadalmat, fölismertük az azbeszt ártalmait, betiltottuk a DDT használatát, és még sok egyébbel is leszámoltunk, ami káros volt a föld élővilágára, miért volna ez másként Csernobil esetében? Megvan fölötte a szarkofág, a témát ki lehet pipálni. Sokan alighanem így gondolkodnak, főként ha jóval a katasztrófa után születtek. Ráadásul a sugárzás nem is konkrét fenyegetés. Nincs arca, nincs hangja, nem teszi rá az ember vállára a kezét, hogy ne feledkezz meg rólam, pajtás.
Éppen ez teszi nyugtalanítóvá ezt az örökséget. Nemcsak arról van szó, hogy az emberi emlékezet rövid, hanem arról is, hogy maga az emlékezés természete változott meg. A könyvek korában volt valami lomha állandóság ezen a téren. Ami egyszer leíratott, az ott maradt a polcon, és kivárta a következő nemzedéket. A mai ember már médiaimpulzusokból tájékozódik, képekből, videóbevillanásokból, rövid szövegekből, gyorsan elhasználódó benyomásokból. Lehet, hogy több adatot kezel, mint az elődei, de kevesebbet őriz meg tartósan. A múlt így lassan hangulattá szelídül, és átköltözik valami ködös háttérbe, ahol már nemigen tud parancsoló erővel megszólalni. Csernobil pedig rosszul tűri ezt az állapotot, mert nem elégszik meg azzal, hogy valami rémlik róla.
A történelmi tapasztalat sem túlságosan biztató. A nagy civilizációk nem egyetlen nap alatt omlanak össze, hanem úgy, hogy lassan veszítenek a teherbírásukból. Egy idő után már kevesebb energiájuk marad a működésre, mert megszaporodnak a sürgős ügyek, miközben csökken a cselekvésre szánható idő. Ilyenkor rendszerint azok a veszélyek szorulnak háttérbe, amelyek nem követelnek azonnali beavatkozást. Egy élelmiszerválságot rögtön kezelni kell, mert korog a gyomor, de egy nukleáris terhet őrző védőburkolat javítása könnyen átsorolódik a holnapi gondok közé. Pedig a csernobili védőburkolatot nem az örökkévalóságra tervezték. Már ez is mutatja, mennyire téves az a kényelmes képzet, hogy itt valami végérvényesen el van rendezve.
Innen nézve nem nehéz belátni, hogy ha a világ a maga válságaival egyre zaklatottabbá válik, előbb-utóbb eljöhet egy olyan korszak, amikor Csernobil már nem számít közös ügynek. Nem azért, mert megszűnik veszélyesnek lenni, hanem mert nem marad rá figyelem. Ez a fenyegetés ráadásul nem emberöltőben mérhető. Az ember hajlamos azt képzelni, hogy ami túléli őt, az már valamiféle elvont jövő gondja. Pedig a jövő egyszer csak megérkezik, és többnyire nincs jókedvében.
Ezért félrevezető minden olyan gondolat, amely ezt a katasztrófát pusztán a múlt részeként kezeli. Egy civilizációs csapást nem elég túlélni, fenn kell tartani az emlékezetét is. Amíg egy közösség tudja, mi történt az elődökkel, és milyen fegyelmet kíván ez a hagyaték, addig van rá esély, hogy a baj ne térjen vissza. Az emlékezet nem kegyeleti kellék, nem ünnepi beszédekhez való komor háttér, hanem gyakorlati óvintézkedés. Ha ez mellékessé válik, nem a múlt fakul meg, hanem a jelen válik védtelenebbé.
Persze lehet azzal vigasztalni magunkat, hogy az emberiség nemcsak emlékezik, hanem mítoszokat is gyárt. Ebben van némi igazság. Egy távoli korban talán még feldereng majd egy tiltott zóna képe, a rossz föld legendája, valami félig értett hagyomány arról, hogy arra nem tanácsos menni. Néha ez is több a semminél. A baj akkor kezdődik, amikor már a legenda is elkopik, és a tiltott zónából csak egy ismeretlen okból lakatlan terület marad. Onnantól a tudatlanság dolgozik tovább, a tudatlanság pedig mindig szorgalmas.
Az utóbbi években az emberiség technikai értelemben sokat lépett előre, de az emlékezet terén inkább visszafejlődött. Csernobil negyven év múltán ezért nemcsak történelmi évforduló, hanem próbakő is. Jól mutatja, milyen gyorsan képes egy új válság elfedni a régit. Azon a vidéken, ahol a világ egyszer már megtapasztalta, milyen árat kell fizetni a felelőtlenségért, ma háború zajlik. Ez nyilván elfedi a hosszú távú veszélyeket, pedig éppen az ilyen krízishelyzetekben derül ki, mennyit ér a civilizációnk. Az fogja majd beárazni, hogy vajon képes lesz-e emlékezni arra, amit nem volna szabad még egyszer elkövetnie.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
