1841. április 20-án jelent meg Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellája, amelyet a modern detektívtörténet nyitányaként tart számon az irodalomtörténet. Ebből az alkalomból tesszük közzé ezt a kéziratot, amely 2018-ban került elő egy bostoni régiségvásáron. A szakértői vizsgálat szerint a papír Poe korából származhat, de arra nincs bizonyíték, hogy a novella valóban az ő műve lenne. A kézirat közléséről éppen emiatt a bizonytalanság miatt a tulajdonos lemondott, de a művet átadta a Boston Literary Registernek, ahol ugyanezen ok miatt elálltak a publikálásától. Egy amerikai olvasónk közreműködésének köszönhetően jelenhet meg most a Regénytáron.
Ama különös események följegyzésére, melyek emléke most, midőn e sorokat nagy belső tusakodással papírra vetem, olybá tűnik előttem, mint valami lidérces és mégis megmásíthatatlan ítélet, melyet sem dicsvágy, sem a képzelet balga tobzódása nem ösztökél. Ellenkezőleg: régóta őrzött hallgatásomnak csupán az a végső szükség vet véget, hogy érzem, ama rettenetes tapasztalat, melynek hordozója lettem, nem maradhat örökre eltemetve egyetlen ember szívében. Mert vannak titkok, melyek, ha nem adatnak át az utókornak, belülről emésztik föl azt, aki hordozza őket; s van oly borzalom, melynek puszta elhallgatása is bűnrészesség a mindenség ellen.
Nevem Arthur Lennox, a cambridge-i orientalista körökben egykor nem egészen ismeretlenül csengett. Tanulmányaimat ifjabb éveimben a keleti vallásoknak szenteltem, s különös hévvel kutattam a hajdani tűzimádó zoroasztriánusok szétszórt emlékeit, kiknek tanaiban a fény és sötétség örök viszálya oly komor és fenséges alakban mutatkozik, hogy azt a modern lélek is alig szemlélheti megindultság nélkül. Az 1857-ik esztendő végén Perzsia déli részein és az Omán partjaihoz közeli vidékeken időztem, miután egy Shirázban lelt töredékes kézirat olyan homályos utalást tartalmazott, mely szerint bizonyos menekülő papok, az arab hódítás korában, a szent tüzet s néhány titkos jelvényt kelet felé menekítettek, majdan útjuk végén egy „kopár szirten, a keskeny tengeri torok szájánál” rejtekhelyet készítettek.
A szöveg hiányos volt, és több helyütt mintha nem is ugyanazon kéz írta volna; ám a legkülönösebb rész egy alig olvasható mondatban rejlett, melyet akkoriban nem tudtam megfejteni, noha újra meg újra nekiveselkedtem. Így szólt: Ne a tüzet őrizd, hanem azt, ami őrzi a tüzet. Már e kitétel is eléggé szokatlan volt, hogy kíváncsiságomat a végletekig feszítse.
Khasab mellett béreltem egy kis vitorlást, és egy hallgatag arab kormányos, valamint két balúchi matróz társaságában útnak indultam. Január vége volt, az ég tiszta, a tenger oly szelíd, hogy az utazás inkább keltette egy kirándulás, semmint kalandos vállalkozás érzetét. A partvidék kemény, sziklás vonulatai nyugaton lassanként ködbe vesztek, és estefelé már a Hormuzi-szoros sötétebb vizei között haladtunk, mikor minden átmenet nélkül oly szél támadt, melynek eredetét sem az ég állapotából, sem a tenger járásából megmagyarázni nem tudtam.
Nem vihar volt ez a szó valóságos értelmében, inkább valami száraz, izzó, metsző rontás, mely egyszerre csapott le ránk, mintha a messze dél felől valami tüzes, láthatatlan torok fújná ki magából a forróságot. A két matróz, kik addig közömbös arccal tették dolgukat, hirtelen olyan nyugtalanság jeleit mutatták, melyeket először babonás keletről-vett idegességnek tulajdonítottam. Egyikük valamit kiáltott az öreg kormányosnak; amaz pedig maga elé bámulva csak ennyit felelt, megtört, szinte suttogó hangon:
– Ne menjünk arra, effendi. Ott van a hang.
A „hang” kifejezés oly vészjóslóan röppent fel a szájáról, hogy megborzongtam. Kérdéseimre nem adott semmi feleletet. Éjfél táján a szél irányt váltott, és már nem tudtuk, merre sodródtunk. A nap feljöttekor egy tenyérnyi, kopár, sárgásszürke szigetet pillantottunk meg magunk előtt, mely oly csupaszon emelkedett ki a vízből, mint valami víz alól kivillanó koponya. Rajta romok: néhány alacsony, omladozó kőfal, és valami négyszögletes torzó, mely a távolból őrtoronynak tetszett.
A kormányos, amint ezt meglátta, elsápadt.
– Távíró sziget – mondta. – Rossz hely. Nagyon rossz hely.
A partot a sekély merülésű csónakkal értük el, mert hajónk a sziklás perem miatt nem közelíthette meg a szigetet. A matrózok vonakodtak kiszállni, de a vízkészletünk megcsappant, és a kormányos remélte, hogy az omladék közt esővíz gyűlhetett meg valami ciszternában. Én egészen más izgalomtól űzetve léptem a partra. Már az első pillanatban különös benyomás fogott el: nem az elhagyatottság közönséges szomorúsága, hanem valamiféle bántó, elmére nehezedő szabálytalanság érzete. A hely túl kicsiny volt ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen, mégis úgy hatott, mintha a kiterjedése fölmérhetetlen volna; minduntalan az a balga érzetem támadt, hogy valaki vagy valami szemmel tart bennünket.
A nap oly könyörtelenül perzselt, hogy délelőttre már a kövek is forrón izzottak. Bejártuk a romokat. Megállapítottam, hogy a sziget eredetileg brit távíróállomás lehetett; a falak szerkezete, egy rozsdás vasgyűrű, néhány törött porcelán szigetelő és egy félig beomlott raktárhelyiség ennek kétségtelen bizonyítékai voltak. Ám a nyomorúságos maradványok közt olyan tárgyra bukkantam, mely tudós érdeklődésemet egy csapásra lidérces izgalommá változtatta.
A raktár hátsó részében, ahol a homok és törmelék évtizedek porát halmozta, egy kőlap kandikált ki a földből. Nem illett ehhez a környezethez. Anyaga sötétebb, keményebb volt, mint a helyi kőzet, és mihelyt óvatosan letisztítottam, világosan kivehetővé vált rajta egy mélyen bevésett jel: a szárnyas korong oly eltorzított változata, melyet csak a perzsa tűztemplomok késői díszítményein láttam, és még ott sem ilyen komor átalakításban. A szárnyak lefelé hanyatlottak, a középső emberalak arca pedig nem előre, hanem hátra tekintett, mintha saját teste mögé figyelne.
Amint ujjammal végigsimítottam a faragáson, a kormányos rekedt hangon megszólalt mögöttem:.
– Ne nyúljon hozzá, effendi!
Azonnal megmondta, miért: e szigetről az öreg matrózok azt állították, az itt szolgálatot teljesítő őrök előbb dalolni kezdtek, aztán sírtak, végül a tengerbe vetették magukat, és addig úsztak, amíg el nem vesztek a hullámok között.
Ezen szavakat abban az egzaltált állapotomban, melyet a felfedezés izgalma okozott, balga mesének minősítettem; és mégis, most visszagondolva rájuk, úgy érzem, e figyelmeztetés volt számomra az utolsó kegyelem, melyet a Gondviselés fölkínált, mielőtt végképp átengedett volna a rettenetnek.
A kőlapot a matrózok segítségével félretoltuk. Alatta lépcső nem volt, csupán egy szűk, ferdén lefelé futó üreg, melyből meglepően hűvös levegő áradt, és e levegőben valami különös, száraz, ásványi szag keveredett olyan enyhe tömjénillattal, mely éppen csak annyira volt érezhető, hogy az ember kételkedjék saját érzékeiben. Lámpást gyújtottam, és minden intés ellenére leereszkedtem.
Az üreg alján kicsiny kamra nyílt, aligha lehetett nagyobb egy szerzetesi cellánál. Falai nem természetes sziklafalak voltak, hanem gondosan illesztett kövek. A mennyezet alacsonyan húzódott, és a kamra túlsó oldalán keskeny fülke látszott, mint valami szentély mélyedése. Ott állt egy bronzállvány, korrodált volt, de ép, rajta csésze alakú mélyedés, amely valaha tán tűz befogadására szolgált. A falba vésett jeleket kezdetben nem tudtam kivenni, de mikor lámpámat magasabbra emeltem, szívem heves dobbanással válaszolt a látványnak. A jelek nem egyszerűen óperzsa vagy pehlevi írásjegyek voltak, hanem valami ismeretlen, átmeneti forma — mintha a menekülő papok sietve, idegen parton, emlékezetből próbálták volna újraalkotni egy kihaló szertartás formuláit.
Ám a legalsó sor angol volt, ami oly megrázóan hatott rám, hogy kis híján elejtettem a lámpást. Rendetlen, remegő kéz írta, feltehetően korommal vagy valami sötét festékkel: „Nem maradni napnyugta után. Beszél a csönd.”
E baljóslatú mondatnál százszorta kínzóbb volt a kézírás. Nyilvánvalóan nem egy őrült utolsó ösztönös firkája volt, hanem olyan emberé, aki roppant erőfeszítéssel igyekezett józan maradni, miközben érzi, hogy valami természetfelettivel áll szemben.
Fölmentem a felszínre. A nap már alacsonyan járt, és a levegőben valami dermesztő csend feszült. A kormányos könyörgött, hogy azonnal hagyjuk el a helyet, de ez lehetetlennek bizonyult: a kikötéskor a csónakunk megsérült egy kiálló sziklán, és mire ezt kijavítottuk, besötétedett. Nem mondhatom, hogy különösebb rettegést éreztem ekkor; inkább ama tudományos gőg bűvölt el, mely a kételkedő elmét sokszor éppen ott teszi vakká, ahol a legelemibb önfenntartásnak kellene megszólalnia.
Az éj leszállt.
Az ily helyeken honoló csönd nem hasonlítható a mi enyhébb éghajlatunk éjszakáinak nyugalmához. Itt a csendnek súlya volt; tapintható, fenyegető tömege nehezedett a hallásra. A romok közt ütöttünk tábort. A matrózok egymáshoz lapulva feküdtek, a kormányos egyetlen szót sem szólt többé. Én a fal tövében ültem, jegyzeteimet rendezve önkéntelenül is a föld alatti kamra angol sorára gondoltam. „Beszél a csönd” – mit jelenthet ez? Talán a szél és a távíródrótok egykori zúgására vonatkozó babonás értelmezés? Talán a tenger neszeire? Igen, alighanem ez az értelme.
Ám éjféltájt hirtelen olyasmit észleltem, aminek létezése már önmagában is képtelenség. Olyan hangot hallottam, mint amikor valaki távolról koppanásokkal közvetít valamit, de levegő, vagy más miatt csak a koppanások közötti szünet érzékelhető. A hullámok loccsanásai, a szél ritmusa és a kövek között bujkáló furcsa rezdülések egyszer csak olyan mintázattá álltak össze, amelyről azonnal a Morse-jelek jutottak eszébe.
E pillanatban őrült gondolat villant belém: hátha valamikor, évtizedekkel ezelőtt, e szigeten a jelzések oly mélyen beleégtek az itt állomásozó férfiak idegrendszerébe, hogy az emberi elme a csendet magát kezdte üzenetnek vélni? Képes a magány, a hőség és a végtelen semmittevés úgy átalakítani az érzékelésüket, hogy idővel már nem a hangot halljuk, hanem annak megszakadásait? A magyarázat elegáns volt, és átmenetileg meg is nyugtatott volna, ha ugyanabban a pillanatban a kormányos nem kiált föl tőlem néhány lépésnyire.
Fölugrottam. Az öreg a sötét tenger felé meredt, és a karját kinyújtva valamit arabul motyogott. Alig tudtam lecsillapítani. Később, amikor kissé összeszedte magát, azt állította, hogy a víz fölött embereket látott állni. Mozdulatlanul néznek a sziget felé. Ez akkor lázas tébolynak tulajdonítottam, ám nem mertem a tengerre pillantani.
Nem sokkal ezután a matrózok egyike fölkelt, és minden előzmény nélkül elindult a part irányába. Rászóltunk, aztán meg is ragadtuk, de úgy ment, mint aki álmában jár. Végül a kormányossal együtt erővel visszarántottuk. Amikor magához tért, sírni kezdett, és azt hajtogatta, hogy „a huzal vezette abba az irányba”.
Az éjszaka hátralevő része maga volt a bomló elme hosszú, pokoli próbatétele. A sziget nyomasztó csöndbe burkolózott, de ez a némaság valamilyen rendszert alkotott, melyet képtelen voltam megfejteni. Bizonyos szünetek rövidebbek, mások hosszabbak voltak, és ahogy egyre feszültebben figyeltem, hirtelen olyan iszonyatos fölismerés lobbant bennem, melynek emlékétől most is elhalványul a tekintetem.
Egy üzenet jött valahonnét. Nem hangokból képződő, hanem ezekből a megszakításokból szerveződő üzenet, és én, az eddig tanult jelek, töredékek és szimbolikus rendszerek közt megtaláltam bennük a mintát. Nem összefüggően, csak villanásokban, töredékekben, de ezek a töredékek elegendők voltak a rettenethez:
„A tűznek közeg kell, ami őt élteti.”
Nem állítom, hogy ez a tétel valóban így hangzott, de akkor mi magyarázza azt, ami hajnalban történt?
A nap első sápadt derengésénél lesiettem a föld alatti kamrába, mintha valami kényszer húzna. Nem kutatói kíváncsiság vitt, hanem a rettenetnek az a beteges ösztöne, mely a végső bizonyítékot keresi önnön elpusztítására. A lámpa fényében a bronzállványhoz léptem. Ekkor láttam meg, hogy a csésze alján finom, fekete por rejtőzik. Ujjammal megérintettem; könnyű volt, száraz és különös módon meleg, noha a kamra hideg maradt. A fülke mögötti kövön hajszálrepedés futott végig, mely tegnap még bizonyosan nem volt ott. Mintha lentről feszítené szét valami, mert ugye, a tűznek közeg kell, ami őt élteti.
Abban a másodpercben oly világosság gyúlt bennem, melyhez foghatót sem azóta sem tapasztaltam. A menekülő papok nem egyszerűen szent tüzet rejtettek el e szikla alatt. Tudtak valamit, amit hitük kettős világképe csak jelképekben mert megnevezni. Tudták, hogy létezik olyan tűz, mely nem anyagból táplálkozik, hanem a tudatból, és ahol a kő, a mélység, a földi sók és fémek valami ismeretlen módon összejátszanak, az emberi érzékelés maga válik közvetítő közeggé egy mindenen túlmutató princípium számára. A britek, kik évszázadokkal később e hely fölé távíróállomást emeltek, akaratlanul fölnyitották e kaput. A kattogás, a szünet, a jel, az emberi elmét béklyóba kötő monoton ismétlődés táplálta azt, amit azok a régi papok eltemetni igyekeztek.
A repedésből ekkor – s ezt most reszkető kézzel írom – nem fény, hanem a lehető leszörnyűbb sötétség szivárgott. Nem a fény hiánya volt, hanem maga a tagadás, ha szabad e képtelenséget leírnom. Úgy éreztem, hogy a fejemben kigyullad valami, és már értettem a helyőrség végzetét. Nem a magány őrjítette meg őket, és nem is a reménytelenség, hanem az hogy itt megszűnik a szabad akarat.
Nem tudom pontosan, hogyan kerültem vissza a felszínre. Arra eszméltem, hogy a nap már magasabban áll, és a kormányos megpróbálja vízre tolni a csónakot, az egyik matróz hiányzik, a másik pedig kővé meredt tekintettel ül a parton. Elmenekültünk, de ez a szó ebben az összefüggésben hamisan cseng. Mert ki menekülhet el attól, ami egyszer már az útját állta a saját elméjében?
Khasabba érve vettem észre, hogy csak ketten vagyunk. Az egyik matróz holtteste soha nem került elő, a másik állapotáról azt beszélték, hogy egész nap a falat ütögeti szabályos időközökben. A kormányos állítólag soha többé nem szállt tengerre és én is csak akkor, amikor visszatértem Angliába. Előadásokat tartottam, kéziratokat rendeztem, úgy tettem, mint minden gyáva és művelt ember, aki a fölfoghatatlant a hallgatás pora alá kívánja temetni.
De álmatlan éjszakáimon, amikor az óra kattogása a szobám csöndjében túlságosan hangsúlyossá válik, megint hallani vélem a csönd őrjítő ritmikusságát, és néha, amikor valamelyik régi távírótáblázatomra tévedt a szemem, azon kapom magam, hogy előbb olvasom el a fehér közöket, mint a fekete jeleket. Éppen ezért nem használok órát, és a kandalló tüzét is ritkán gyújtom meg. Ahol pedig szabályos kattogás hallható, onnan ösztönösen menekülök. Közben egyre kevésbé hiszem, hogy mindaz, amit ott, a mélyben megsejtettem, egyértelműen a rombolás megnyilvánulása volt. Lehet, hogy annak az ősi erőnek a tudat nem egyéb, mint közeg. Ahogy a levegő közeg a hangnak, a réz a villamosságnak, úgy az elme közeg ama sötét tűznek, mely ősidők óta kering a világ rejtett hasadékaiban, és alkalomadtán megszólal a szünetekben. Ha ez így van, akkor a régi perzsa papok bölcsebbek voltak nálunk, mert ők legalább felismerték, hogy nem minden fény hasznos, és nem minden sötétség egyenlő a végzettel.
Ebből a felismerésből fakad az utolsó és legszörnyűbb gyanúm. Mi, modern emberek, oly büszkén feszítettük ki ismereteink hálóját a föld köré, mintha el akarnánk vele fojtani az ősi tudást. De mi van, ha a jel maga nem iránymutató, hanem meghívás? Mi van, ha minden olyan eszköz, mely a távolságot megszünteti, egyszersmind megnyit valamit, aminek távol maradásáért őseink vallásokat, tilalmakat és rítusokat alkottak? És ha a Telegraph-sziget csak egy kicsiny, véletlenszerű hiba volt ebben a másféle, ám tömör valóságban, miféle jövő vár arra, aki napról napra tökéletesebb művészettel köti gúzsba a láthatatlan összeköttetések roppant rendszerét?
E kérdésre nem merek válaszolni.
