– Feltehetem önnek azt a kérdést, ami éjjel, félreeső sikátorok környékén a leggyakrabban merül fel ebben az országban?
– Csak tessék!
– Van önnek pénze?
A párbeszéd a Zöld Lagúna előtt hangzott el, közvetlenül záróra után. Lehetett vagy hajnali négy óra, ami Velencében az anyagi természetű érdeklődés kedvelt időszaka, különös tekintettel a félreeső sikátorokra.
Aki a kérdést feltette, az általunk jól ismert Luigi Serafini volt, vele szemben pedig az a Yayevard Ravalpindi állt a pisai ferde tornyot idéző pózban, aki néhány órával korábban bemutatót tartott a Zöld Lagúna közösségének a bangladesi humor rejtelmeiből.
Az olvasó bizonyára megtapasztalta már azt, hogy bemutatkozáskor szinte azonnal elfelejtjük a velünk kezet rázó alak nevét, kivéve, ha az ipse azt mondja: a nevem Bond, James Bond. Ez esetben tizenvalahány grappa után is a nevén tudjuk őt szólítani. Így volt ezzel Luigi is: a horribilis mennyiségű italt követően is tisztán emlékezett, hogy ez a figura, aki egész este az őslénybiológiáról áradozott, annak idején durván lealázta a Goldfingert.
Abból kiindulva, hogy a furcsa tandem egymást ölelgetve, támogatva és összevissza csókolgatva penderült ki a nevezett vendéglátó-ipari létesítményből, bátran kijelenthetjük, hogy a lehető legteljesebb mértékben megfeleltek annak a tünetegyüttesnek, amely mocsárrészegségként honosodott meg a köztudatban.
– Ho… hogyan? – hunyorgott a bangladesi.
– Azt kérdeztem, van-e önnek pénze. Tudja, zsozsó, lé, lovetta vagy ilyesmi – mondta Luigi. Másokkal ellentétben ő részegen is briliáns módon beszélte az észak-olaszt.
– Á! Penész! – emelte föl a mutatóujját az őslénypedagógus (bocsánat a nyelvbotlásért, a hőseink által gerjesztett grappagőz a szerzőt is megtréfálta). – Kimért nem ebbe kente?
– Ezzel kezdtem! Szóval van, vagy nincs? – puhatolózott a kormányos egyre határozottabban.
– Mint a penyva!
Luigi tágra meredt szemmel bámult az előtte imbolygó alacsony, köpcös alakra, aki a rendelkezésre álló gyér világításban kifejezetten a tasmán ördög habitusát idézte.
– Ezt most komolyan mondja?!
– Vinceltem.
– Menjen a francba a vicceivel! Ha nincs pénze, akkor nekünk befellegzett. Magát majd fölaprózza és kilóra szétméri a román szervkereskedelem, engem meg holnap megöl a fiam, mert nem tudom elvinni Milánóba a próbajátékra.
Daccára a Daccai Egyetem Olasz Tanszékén eltöltött fél szemeszternek, ez már sok volt Ravalpindinek. Bár lehet, hogy a grappa okozta, de tény: tasmán ördöghöz képest is értetlenül bámult a kormányosra.
– Ha venyige kobboj a helyzet, futok egy megfojtást.
– Csak nehogy vicc legyen ez is!
– A pókheccöl úr kaskája.
– Mi van vele?
– Bele van mézzel.
– Pénzzel?! A táska, amelyikért visszament a vaporettóba, amikor elrabolták?!
A bangladesi bólintott.
– Mekkora összegről van szó? – kérdezte Luigi izgatottan.
– Halkan vedel.
– Vagyis hatvanezer. De milyen formátum? Rúpia, bangladesi dollár, kagylóhéj?
– Elugró.
A kormányos egy szempillantás alatt kijózanodott. Hatvanezer euró egy táskában az ellopott vaporettó ülésén! A bangadesi humor ismeretében kevés esély mutatkozott rá, hogy mindez a valóság része legyen, de azért rákérdezett:
– Milyen célból kísértették az istent ebben a bűnös városban egy ekkora összeggel?
– Ez volt a küldöttségünk teljes vagyona. A professzor, mint rangidős őrizte egy későbbi felhasználás céljaira – mondta Ravalpindi folyékonyan. A veszteség nagyságát átérezve ő is egy szempillantás alatt kijózanodott.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
