– Ha jól sejtem, neked most az iskolában kéne lenned – sandított rá Rahman Talisman a mellette ácsorgó Porcelinóra, miután a tizedes, ígéretét betartva, mindkettőjüket szabadon bocsátotta.
A kis focista az erős fénytől hunyorogva nézett fel a nála fél fejjel magasabb adjunktusra.
– Elméletileg igen, de gyakorlatilag nem – mondta.
– Hogy értsem ezt?
– Azok után, amit elkövettem, ott találnának meg a legkönnyebben.
– Miért? Mit követtél el?!
– Lasztival betörtem a szomszéd zsernyák ablakát. Persze ez nem neki szántam, hanem az anyósának. Ha kimegyek az ház elé edzeni, ez a vámpír azonnal rám üvölt, hogy hagyjam abba, mert zavarja a pattogás, ha meg véletlenül a hatósugarába gurul a labda, rögtön kiszúrja egy késsel.
– Ez valóban szörnyű – állapította meg a bangladesi. – De van számodra egy jó hírem: mostantól ennek vége!
– Arra gondol az úr, hogy innen egyenesen odamegy, és kinyuvasztja a vén boszorkányt? – csillant meg az érdeklődés a kis sztár szemében.
– Miből jutottál erre, te gyerek?
– Abból, hogy úgy néz, ki, mint egy bérgyilkos.
– Na ne már! – legyintett a bangladesi, pedig tetszett neki a hasonlat.
– De igen! – lelkendezett Porcelino. – Mifelénk csak a galambtáp maffia hord ilyen olcsó, indiai anyagból varrt öltönyt, meg ilyen fura, hegyes orrú cipőt.
Rahman Talisman elgondolkodva nézegette a cipője orrát.
– Komolyan mondod?
– A legkomolyabban.
– Szerinted félelemkeltő módon nézek ki?
– Be kell magától tojni.
– Ha tehát beállítok hozzátok, és a szüleidnek azt mondom: hajlandó vagyok téged támogatni, ha nem utazol el Milánóba, nem rúgnak ki páros lábbal az utcára?
– Ó, biztosan nem! Ezzel a sötét ábrázattal Szicíliában is kezet csókolnának magának! De miért ne menjek Milánóba? Maga Zlatan Ibrahimovics vállalt értem kezességet. Azt írta, vigyáz rám, amíg feljebb nem mászok a szamárlétrán.
– Nézd öregem! – fordult szembe a kis sztárral az adjunktus. – Én őslénybiológus vagyok. Egy hajszálból is meg tudom mondani, hogy a gazdája mit reggelizett nagypéntek délután. Másfelől meg a foci a mindenem, és ebben nem vagyok egyedül. Az én hazámban, a csodaszép Bangladesben van egy sport, amit a sok árvíz miatt fejlesztettünk ki. Ez a cölöpön dekázás, amiben te lazán vered az egész mezőnyt!
Porcelinó szerényen bólintott.
– De ha elmész Milánóba – folytatta a bangladesi –, ott csak egy leszel a sok száz tehetség között. Dekázásban te vagy a bajnok, na de tudsz-e alattomosan szerelni, könyökölni és orrot úgy beverni, hogy a bíró ne lássa?
– Erre majd megtanít az isteni Ibra – jegyezte meg Porcelino, bár a hangján bizonytalanság érződött.
– Az lehet, de bárhogy oktat, ezt a tudást csak mint mesterséget sajátíthatod el. Művész ebben a dologban nem leszel soha.
– Miért nem? – csodálkozott Porcelino.
– A válasz egyszerű: neked hiányzik az életedből a bűnözés. Ibrának ugye, ott volt Malmö, ami egy hatalmas bűntanya, de te itt békében, nyugalomban dekázgattál, és a legnagyobb stiklid az volt, hogy néha betörtél egy ablakot.
– A Dózse palotába is rendszeresen bejártam, és belepisálgattam az antik vázákba – mentegetőzött Porclinó.
– Mindez nagyon szép – bólintott a bangladesi –, de nem elég! A Milanban évekbe telik, mire kispados leszel a klub harmadik csapatában, de nálunk, a csodás szépségű Bangladesben azonnal oltárra fognak emelni.
– Miért mondja, hogy csodálatosan szép, amikor az egy lepra hely. Tele vannak vele a hírek, hogy vagy az árvíz, vagy a tűzvész, vagy valamilyen betegség megy végig az egész országon. Miért mennék innen, oda?
– Nézd pajtás, nekem egy riksajavító üzemet vezetett a nagyapám. Onnét emelkedtem ki, és most úgy festek, mint egy maffiózó. Ez ugye már valami? Ami meg téged illet, úgy tűnik, nem fogalmaztam elég világosan: nem kell Bangladesbe költöznöd, mert mi tagadás, én sem akarok már visszamenni, pláne így, hogy hatvanezer euróval sikerült meglépnem.
– Hatvanezer euró? – bámult Porcelino. – Az már döfi!
– Ó jaj, kikotyogtam a titkot! – restelkedett Rahman Talisman. – De ha már így alakult, egye fene, elmondom a teljes igazságot: ezt a pénzt a játékjogod megvételére gyűjtöttük össze a főnökömmel, akiről jelenleg nem tudom, hol van. Ám ettől még tény: hatvanezer eurót kapsz, pontosabban kap a törvényes képviselőd, ha vállalod, hogy ezentúl, ha az újság, a média vagy az internet rólad tudósít, valamilyen módon megemlíted a hazámat. Dekázni bárhol lehet, a lényeg az on-line fogadás, amivel Bangladesben sok millióan élnek.
– Ezt nem egészen értem: mielőtt dekázni kezdenék, mondjam azt, hogy én lenni bangladesi?
– Elég, ha egy csíkos bangladesi gatyában dekázol.
– Csak ennyi?
– Igen.
– Akkor mehetünk aláírni a papírokat! A faterom nagyon fog örülni.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
