Az ellopott vaporetto (28)

Maccarone felügyelő kissé morcosan ébredt. Fölkelt az ágyból, kiment a konyhába, és ránézett a kredencen ketyegő ósdi, mechanikus órára. Fél kilencet mutatott. A felesége, Francesca, ahogy máskor, most is korán elhagyta a lakást, hogy a munkahelyén kezelésbe vegye a világ minden tájáról befutó galambtáp szállítmányokat.

A felügyelő gépiesen főzött egy nagy ibrik kávét, aztán kitárta az ablakot, és ekkor, a szemébe vágódó erős napfény eszébe juttatta, hogy van egy vendége is. Hátrafordult, és a sarokban, Flavia néni tavaly kidobott szőrmebundája alatt, amelyet mostanában macskafekhelynek használtak, meg is lelte, akit keresett. A papucsa orrával óvatosan megbökdöste a szőrgombócot, ami ettől megmozdult, és kibújt alóla Francesco Tavotta.

– Kávét kérek, kevés tejjel és két kockacukorral – motyogta rekedt hangon.

– Bátorkodom megjegyezni, hogy nem a szállodában van – epéskedett a felügyelő, de aztán rájött, hogy ez talán mégsem volt illendő, ezért hozzátette: – A kávé lefőtt, töltsön magának.

Tavotta föltápászkodott, maga köré tekerte a bundát, és beleszagolt a kancsóba.

– Hm! Ez olyan fekete, mint a csónakfoltozó szurok! – mondta elégedetten.

A felügyelő szó nélkül hagyta a megjegyzést. Furcsállotta, hogy az anyósa még nem jelent meg a konyhában. Be is kopogott hozzá, de nem kapott választ. Maccarone ekkor résnyire kinyitotta az ajtót és bekukucskált. Kis híján hanyatt esett a meglepetéstől: a mama ágya érintetlen volt, ő pedig sehol.

– Mi a manó! – dünnyögte a felügyelő, mert ezen a korai órán Flavia néni még nem indulhatott el a piacra, és a szomszédokat sem molesztálhatta.

Mivel Tavotta a csészéjét tanulmányozta, gyorsan kinézett az utcára, hátha a mama kiment macskákat etetni, de a környék teljesen néptelen volt. Flavia nénit nemes egyszerűséggel a föld, vagy mert Velencében vagyunk, a lagúna vize nyelte el.

– Nincs meg az anyósom – dünnyögte és leült az asztalhoz.

– Arról a pazar megjelenésű dámáról beszélünk, aki tegnap…

– Igen, arról.

Hallgattak egy darabig.

– Tisztán emlékszem, hogy valami fontos ok miatt jöttem Velencébe, de ez minden. Rémlik, hogy tegnap Bangladesről, meg egy táskáról beszélgettünk…

– Ó, igen! A táska! – rúgta ki a széket maga alól a felügyelő. – Nem csak a mamának veszett nyoma, hanem a táskának is!

– Most, hogy így mondja, már beugrott. Abban a táskában volt a bácsikám hagyatéka.

– Nos, a pénz eltűnt, és vele együtt az anyósom is.

– Fájdalommal hallom.

– Nem kétséges, hogy emberrablás történt – okoskodott a felügyelő –, mégpedig a velencei éj leple alatt.

– Semmit nem hallottam, pedig éber alvó vagyok.

– Talán, mert puha talpú cipőben dolgoztak. Megvárták, amíg elalszunk, aztán besurrantak a mamához és kilopták az ágya alól a táskát.

– Mire alapozza ezt?

– Arra, hogy nincs ott.

– Ne vegye tolakodásnak, de egyvalamit nem értek: ha ellopták a táskát, miért kellett a hölgyet is magukkal vinniük?

– Sejtelmem sincs – tűnődött a felügyelő. – Legjobb lesz, ha bemegyünk a kapitányságra, és megkeressük Brunettit. Majd ő intézkedik.

– És a bácsikám lelki üdvössége?! Ezt nem hagyhatom annyiban! – emelte föl a hangját Tavotta.

– Csak nyugalom, őrizzük meg a hidegvérünket – csitítgatta a nyomozó.

– Elnézést. Ha célzást hallok a rendőri intézkedésre, azonnal kiütközik rajtam a pánik. Magam sem értem, miért.

– Ha így van, nem jöhet velem a kapitányságra. Nem vállalom fel a kockázatát, hogy a sok egyenruha láttán idegrohamot kapjon – tűnődött Maccarone. – De van egy megoldás! Kérem, kövessen!

Valósággal kirángatta Tavottát a lakásból, aki meglepődve, de engedelmesen követte. Még a foszladozó bundát is magán tartotta, nem beszélve a kávéscsészéről, amit a kezében vitt. Átvágtak néhány hídon, sikátoron, aztán egy vaskapu előtt találták magukat.

– Azt hiszem, itt átmenetileg biztonságban lesz – mondta, és a kilincset lenyomva betessékelte Tavottát a nyirkos félhomályba. Odakint, a huncut velencei nap ebben a pillanatban találta telibe a félfa mellé helyezett réztáblát: Városi Elmegyógyintézet Zárt osztály.

(folytatjuk)

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.