A sivár és kietlen Santelena jachtkikötőre a szokásosnál is dermedtebb csönd ereszkedett. Megakadt a hang, a lélegzet, minden. De csak egy pillanatra, és ezt jószerével észre sem lehetett venni. Legalábbis a kikötő személyzete és az a néhány bágyadt utas, aki ebben az órában a helyszínen tartózkodott, semmit nem észlelt a mólón kibontakozó drámából.
Ahogy egy jól megkomponált jelenetben, itt is a nő, egészen konkrétan a takaróponyva alól előbukkant Luciana Millebaci helyezkedett el a figyelem középpontjában. Őt bámulta a mólón tartózkodó Rotundelli kapitány, a kocsmai italok és a weblapok világában egyaránt otthonosan mozgó Razvan, és nem utolsó sorban Csobaneszku, a bot csinálta motorcsónakos. A sirályokat és új pottyantási területet keresgélő galambokat csak azért hagyjuk ki ebből a felsorolásból, mert ők részint a közömbösség felől, részint kevésbé összehangoltan közelítették meg ezt a témát.
Lucia eközben a mólón ácsorgók felé nyújtotta a kezét, hogy valaki segítsen neki kilépni a csónakból, de Rotundelli és Razvan csak álltak, mint akit megbűvöltek. Aztán a kapitány megrázkódott, akár a mechanikus automata, ha a mester kiveszi a mozgását megakadályozó pöcköt, és fürgén, de alázatosan megfogta a hölgy puha kacsóját.
Igen, az volt: egy puha kis kacsó. A kapitány evezőlapátokhoz és hajókötelekhez szoktatott tenyere valósággal beleborzongott ebbe az érintésbe, ami egy jó nagy marhaság, mert a tenyér, ugye, nem tud borzongani. Legfeljebb viszket, de az más műfaj. A kapitány tenyere nem viszketett, de ő egész lényében borzongott. Mintha kiscsibét érintett volna meg, a pelyhesebb fajtából.
Lucia ebből nem vett észre semmit. Egy elegáns szökkenéssel fent termett a mólón, és kérdőn nézett az előtte képződött háromfős csődületre.
– Nem venném rossz néven, ha az urak bemutatkoznának – mondta.
– Öö… igen… – hebegett a kapitány. – Ő itt Razvan, a Zöld Lagúna kapitánya, én meg Rotundelli vagyok, csapszékkezelő, vagyis éppen fordítva, izé…
– Örvendek! – nyújtotta ki ismét a kezét Luciana, amit Razvan kelletlenül egy kissé megrázott, de a kapitány valósággal ráhajolt, és csakhogy meg nem csókolta.
– No és ki ez az úr, aki volt olyan kedves, és elrabolt? – fordult ekkor Lucia Csobaneszku felé, aki az előbbi párbeszédből egy kukkot sem értett.
– Ha engem kérdez, akkor ő a világ hülyéje – jelentette ki Razvan epésen.
– Ne hibáztassa, megesik ez mással is. Egyik csónak olyan, mint a másik, könnyen összekeverhetők, ha nem figyelünk oda – nevetett Lucia. – Ha jól sejtem, ezek után sűrű bocsánatkérés közepette visszavisznek arra a helyre, ahol a Zlatan eredetileg horgonyzott.
– Már megbocsásson, signorina! – alázatoskodott a kapitány. – De ön Zlatan Ibrahimovics hozzátartozója? Esetleg stábtagja?
– Az utóbbi – hazudta Lucia. – A nevem Sophiana Loretti, és Zlatan baráti körének vagyok a programszervezője. Nemrég érkeztem Velencébe.
– Értem – bólintott Rotundelli kapitány, de nem értette, vagyis nem egészen, de valamelyest azért jobban, mint Csobaneszku, aki a beszélgetés ideje alatt csak bámult.
– A gond az, hogy nem vihetjük vissza – kapcsolódott be az eszmecserébe Razvan, miközben jelzés gyanánt rálépett a kapitány lábára, aki az éles fájdalom hatására hangot váltott.
– Jaj, igen! Nagyon kényes feladat vár ránk, talán a barátunk ezért is kötött el téves csónakot.
– A kapitány azt akarja mondani, hogy Csobaneszku a sietségben nem vette észre, hogy nem a saját járművét babrálja – pontosított Razvan.
– Így van! – bólogatott a kapitány. – Kapkodott a barátunk, és ez lett a vége. A baj csak az, hogy közben kifuntunk az időből, ugyanis nekünk most… izé… öö…
– Várjon, kitalálom! – kapott a szón Lucia. – Fontos üzleti megbeszélésre kell menniük a csónakkal!
– Nem! – rázta a fejét Razvan.
– A délelőtti misére, gyónni?
– Langyos! – vigyorgott a kapitány.
– Tehát az eseménynek köze van a templomokhoz – bólintott Lucia. – Kezd érdekessé válni a történet.
A három férfi egymásra nézett. Csak úgy sütött róluk a tanácstalanság. Ahelyett, hogy kerek perec megmondták volna a kényelmetlen, de talán vállalható igazságot, egyre jobban belesüllyedtek a hazudozás masszív futóhomokjába.
– Vajon mi dolga lehet három haramiakülsejű férfinak egy templomban? – gondolkodott Lucia hangosan. – Jótékonysági akció a turisták által hátrahagyott árvák számára?
– Jéghideg! – jelentette ki Razvan morcosan, és kérdőn nézett a kapitányra. Közeledett a dagály, a tervezett akciójukra nézvést minden perc számított.
– Akkor feladom! Szabad a gazda! – mondta Lucia.
Hirtelen csönd lett, amely egy örökkévalóságig, de legalább három-négy másodpercig tartott. A három férfi kérdőn nézett egymásra, aztán a kapitány elméjében kigyúlt a fény:
– Lánykérés kisasszony, lánykérés! – kiáltotta szinte felszabadulva. – Ezennel ünnepélyesen megkérem, hogy legyen a feleségem!
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
