Miután Csobaneszku egy román ólajtót megszégyenítő módon hanyatt vágódott, a Santelena jachtkikötő mólóján rövid csönd támadt. A színpadon ezt nevezik hatásszünetnek, de mert leírva ez nem működik, kénytelenek vagyunk tízig elszámolni. Ennyi ideig tartott az a feszült várakozás, aminek utána Rotundelli kapitány megkérdezte:
– Ezt meg mi lelte? Megütötte a guta?
– Dehogyis! – sietett a válasszal Razvan. – Csobaneszku nem bírja az érzelmi feszültséget. Amikor a környezetében túlteng a líra, úgy tesz, mint a marokkói kecske.
– Meghemperedik a porban? – értetlenkedett a kapitány.
– Inkább mondjuk úgy: elájul – magyarázott Razvan. – De ez csak temporális. Hagyjuk, itt és menjünk a dolgunkra.
– Úgy van! – kapott a szón Lucia. – Le kell bonyolítani a házasságkötést. Elvileg ezt egy kapitány is megteheti a hajója parancsnoki hídján, de nem tudom, mint mond a törvény abban az esetben, ha a házasulandók egyike ő maga.
– Szerintem ez összeférhetetlenség – bólintott Razvan.
– Akkor keressünk egy papot a hozzá kapcsolódó templommal! – ajánlotta Lucia.
– Nem szardínia ez, hogy elkapkodjuk! – jelentette ki a kapitány. A hangjából ingerültség érződött, ami azt a gyanút keltette, hogy az ösztönös cselekvés szakaszából átlépett a megfontolásba, és egyre inkább érezte, hogy ez a házassági ajánlat elhamarkodott. Olyan értelemben legalábbis, hogy a nő, akit megkért, nem úgy viselkedett, ahogy azt remélte. Mert bár ez a módszer korántsem volt tökéletes, tízből öt kipécézett lazán elutasította, kettő pofonvágta, egy kinevette, egy pedig szemközt köpte, de mindig akadt egy, aki azt mondta: igen, leszek a felesége. Határtalan balszerencséjére Rotundelli most egy tízest húzott, és mert mindez egy kecsegtető vállalkozás idején történt, papot keresni és templomba vonulni rosszabbul esett számára, mint beülni a fogorvosi székbe egy gyökérkezelésre.
– Nem én bátorkodtam megkérni magát, hanem maga engemet – vonta fel bájos szemöldökét Lucia, amitől szakasztott úgy nézett ki, mint a kamrából elősomfordáló macska. – Azért fogadtam el az ajánlatát, mert azt hittem, egy talpig férfival állok szemben, nem pedig egy nyámnyila alakkal.
– Ezt kikérem magamnak! – dühöngött a kapitány. – Az egy dolog, hogy kilopták a seggem alól a vaporettómat, és hogy most méltatlan módon gyalog járok, de nyámnyila nem vagyok, és ezt rögtön be is bizonyítom!
– Tessék! – mondta Luica. – Epekedve várom, hogy oltár elé vigyen azzal a nagy, szőrös mancsával.
– Azt is megteszem majd, de előbb be kell fejeznünk ezt a vállalkozást.
– Támogatom! – kapott a szón Razvan. – Szép dolog a menyegző, de ha nincs meg hozzá a pénz, nem lesz miből kifizetni a zenészeket.
– Önellátó vagyok, nincsen hozományom – mondta Lucia.
– Nem a maga pénze kell nekünk, hanem a bangladesieké! – kottyantotta el magát Razvan.
Ha a tekintet ölni lenne képes, a kapitány pillantásától Razvan biztosan holtan esik össze, de akár így volt, akár úgy, a figyelmeztetés későn érkezett.
– Ó, már értem! – kacagott Lucia. – Maguk valami rosszban sántikálnak!
– Szó sincs ilyesmiről… – mentegetőzött a kapitány, de Lucia egy kézmozdulattal elnémította.
– Előbb ellopják Zlatan Ibrahimovics motorcsónakját, aztán meg engem, és közben a bangladesiek pénzét hajkurásszák. Halljuk, mi ez az egész!
A két férfi zavartan álldogált a hanyatt fekvő harmadik felett. Titokban mind a ketten irigyelték a Csobaneszkut, mert azzal, hogy elájult, megmenekült ettől az agresszív bestiától.
– Tízig számolok. Ha addig nem mondják meg az igazat, akkora botrányt csapok, hogy Pulában is meghallják. Egy, kettő, három…
– Jól van! Elmondom, miről van szó! – adta meg magát a kapitány.
– Hallgatom! – mondta Lucia egy vallatótiszt eltökéltségével.
– Én talpig úriember vagyok – kezdte a kapitány.
– Én is! – bólogatott Razvan. – Mi, románok úgy általában úriembernek születünk.
– Hagyjuk az önfényezést! – legyintett Lucia. – Térjünk a lényegre!
– A házassági ajánlatot… öö… – nyögdécselt a kapitány.
– Ha azt mondja, csak viccnek szánta, akkora botrányt csapok, hogy megemlegeti!
– Nem, nem szántam viccnek! – riadt meg a kapitány. – Csak nem gondoltam, hogy még ma a végére járunk.
– Megmondjam, mit gondolok? – kérdezte Lucia.
– Alig várom! – így a Kapitány.
– Maga, maguk – vette egy körívbe mindhármukat Lucia – a bolondját járatják velem! Azt sem hiszem el, hogy ez az úr elájult.
– Rúgjon csak bele, bátran! – mondta Razvan. – Meg sem fog nyikkanni.
– Inkább beszéljünk a bangladesiek pénzéről.
Rövid csend ereszkedett a mólóra, csak a sirályok rikácsoltak valahol a jachtok környékén.
– Nos, az a pénz jelenleg egy vízhatlan táskában ringatózik valahol a közelben, és minden egyes perccel kijjebb sodródik a nyílt tenger felé – vázolta a helyzetet a kapitány.
– Most már értem, miért kellett a csónak – jegyezte meg Lucia. – Mondják csak: mennyi pénzről van szó?
– Hatvanezer euró, készpénzben – vágta rá Razvan. Arra gondolt, ha a kapitány valóban elveszi ezt a nőt, a közös kalandjuk úgyis átminősül családi vállalkozássá.
– Gondolom, attól tartanak, a táskát mások is megtalálhatják.
– Így van! – bólogatott a kapitány. – Vagy az áramlat leviszi egészen Poveglia szigetéig.
– És ez miért baj?
– Mert az a sziget maga a borzalom – sóhajtott a kapitány, és bemászott a csónakba, ahonnét a kezét nyújtotta Luciának. – Ha az jár a fejében, hogy tán belelökjük a vízbe és a sorsára hagyjuk, ezen a környéken nagyon sűrű a forgalom, az ilyesmi nem maradna észrevétlenül.
– Lerázni csak a városban tudnánk – tette hozzá Razvan. – Ott se perc alatt eltévedne.
– Még szép, hogy magukkal fogok tartani! – jelentette ki Lucia. – Ami meg a vízbedobást illeti, én kiváló úszó vagyok, ilyesmi meg se villanjon a fejükben!
– Mint jeleztem, mi úriemberek vagyunk – mondta a kapitány önérzetesen és beindította a motort.
– És vele mi lesz? – kérdezte Lucia a mólón heverő Csobaneszkura mutatva.
– Magához tér, és hazamegy – mondta Razvan. – Az ilyen sokk rendszerint kisüti a rövidtávú memóriát.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.