Az ellopott vaporetto (48)

2023-03-14
504 olvasó

Miután Csobaneszku egy román ólajtót megszégyenítő módon hanyatt vágódott, a Santelena jachtkikötő mólóján rövid csönd támadt. A színpadon ezt nevezik hatásszünetnek, de mert leírva ez nem működik, kénytelenek vagyunk tízig elszámolni. Ennyi ideig tartott az a feszült várakozás, aminek utána Rotundelli kapitány megkérdezte:

– Ezt meg mi lelte? Megütötte a guta?

– Dehogyis! – sietett a válasszal Razvan. – Csobaneszku nem bírja az érzelmi feszültséget. Amikor a környezetében túlteng a líra, úgy tesz, mint a marokkói kecske.

– Meghemperedik a porban? – értetlenkedett a kapitány.

– Inkább mondjuk úgy: elájul – magyarázott Razvan. – De ez csak temporális. Hagyjuk, itt és menjünk a dolgunkra.

– Úgy van! – kapott a szón Lucia. – Le kell bonyolítani a házasságkötést. Elvileg ezt egy kapitány is megteheti a hajója parancsnoki hídján, de nem tudom, mint mond a törvény abban az esetben, ha a házasulandók egyike ő maga.

– Szerintem ez összeférhetetlenség – bólintott Razvan.

– Akkor keressünk egy papot a hozzá kapcsolódó templommal! – ajánlotta Lucia.

– Nem szardínia ez, hogy elkapkodjuk! – jelentette ki a kapitány. A hangjából ingerültség érződött, ami azt a gyanút keltette, hogy az ösztönös cselekvés szakaszából átlépett a megfontolásba, és egyre inkább érezte, hogy ez a házassági ajánlat elhamarkodott. Olyan értelemben legalábbis, hogy a nő, akit megkért, nem úgy viselkedett, ahogy azt remélte. Mert bár ez a módszer korántsem volt tökéletes, tízből öt kipécézett lazán elutasította, kettő pofonvágta, egy kinevette, egy pedig szemközt köpte, de mindig akadt egy, aki azt mondta: igen, leszek a felesége. Határtalan balszerencséjére Rotundelli most egy tízest húzott, és mert mindez egy kecsegtető vállalkozás idején történt, papot keresni és templomba vonulni rosszabbul esett számára, mint beülni a fogorvosi székbe egy gyökérkezelésre.

– Nem én bátorkodtam megkérni magát, hanem maga engemet – vonta fel bájos szemöldökét Lucia, amitől szakasztott úgy nézett ki, mint a kamrából elősomfordáló macska. – Azért fogadtam el az ajánlatát, mert azt hittem, egy talpig férfival állok szemben, nem pedig egy nyámnyila alakkal.

– Ezt kikérem magamnak! – dühöngött a kapitány. – Az egy dolog, hogy kilopták a seggem alól a vaporettómat, és hogy most méltatlan módon gyalog járok, de nyámnyila nem vagyok, és ezt rögtön be is bizonyítom!

– Tessék! – mondta Luica. – Epekedve várom, hogy oltár elé vigyen azzal a nagy, szőrös mancsával.

– Azt is megteszem majd, de előbb be kell fejeznünk ezt a vállalkozást.

– Támogatom! – kapott a szón Razvan. – Szép dolog a menyegző, de ha nincs meg hozzá a pénz, nem lesz miből kifizetni a zenészeket.

– Önellátó vagyok, nincsen hozományom – mondta Lucia.

– Nem a maga pénze kell nekünk, hanem a bangladesieké! – kottyantotta el magát Razvan.

Ha a tekintet ölni lenne képes, a kapitány pillantásától Razvan biztosan holtan esik össze, de akár így volt, akár úgy, a figyelmeztetés későn érkezett.

– Ó, már értem! – kacagott Lucia. – Maguk valami rosszban sántikálnak!

– Szó sincs ilyesmiről… – mentegetőzött a kapitány, de Lucia egy kézmozdulattal elnémította.

– Előbb ellopják Zlatan Ibrahimovics motorcsónakját, aztán meg engem, és közben a bangladesiek pénzét hajkurásszák. Halljuk, mi ez az egész!

A két férfi zavartan álldogált a hanyatt fekvő harmadik felett. Titokban mind a ketten irigyelték a Csobaneszkut, mert azzal, hogy elájult, megmenekült ettől az agresszív bestiától.

– Tízig számolok. Ha addig nem mondják meg az igazat, akkora botrányt csapok, hogy Pulában is meghallják. Egy, kettő, három…

– Jól van! Elmondom, miről van szó! – adta meg magát a kapitány.

– Hallgatom! – mondta Lucia egy vallatótiszt eltökéltségével.

– Én talpig úriember vagyok – kezdte a kapitány.

– Én is! – bólogatott Razvan. – Mi, románok úgy általában úriembernek születünk.

– Hagyjuk az önfényezést! – legyintett Lucia. – Térjünk a lényegre!

– A házassági ajánlatot… öö… – nyögdécselt a kapitány.

– Ha azt mondja, csak viccnek szánta, akkora botrányt csapok, hogy megemlegeti!

– Nem, nem szántam viccnek! – riadt meg a kapitány. – Csak nem gondoltam, hogy még ma a végére járunk.

– Megmondjam, mit gondolok? – kérdezte Lucia.

– Alig várom! – így a Kapitány.

– Maga, maguk – vette egy körívbe mindhármukat Lucia – a bolondját járatják velem! Azt sem hiszem el, hogy ez az úr elájult.

– Rúgjon csak bele, bátran! – mondta Razvan. – Meg sem fog nyikkanni.

– Inkább beszéljünk a bangladesiek pénzéről.

Rövid csend ereszkedett a mólóra, csak a sirályok rikácsoltak valahol a jachtok környékén.

– Nos, az a pénz jelenleg egy vízhatlan táskában ringatózik valahol a közelben, és minden egyes perccel kijjebb sodródik a nyílt tenger felé – vázolta a helyzetet a kapitány.

– Most már értem, miért kellett a csónak – jegyezte meg Lucia. – Mondják csak: mennyi pénzről van szó?

– Hatvanezer euró, készpénzben – vágta rá Razvan. Arra gondolt, ha a kapitány valóban elveszi ezt a nőt, a közös kalandjuk úgyis átminősül családi vállalkozássá.

– Gondolom, attól tartanak, a táskát mások is megtalálhatják.

– Így van! – bólogatott a kapitány. – Vagy az áramlat leviszi egészen Poveglia szigetéig.

– És ez miért baj?

– Mert az a sziget maga a borzalom – sóhajtott a kapitány, és bemászott a csónakba, ahonnét a kezét nyújtotta Luciának. – Ha az jár a fejében, hogy tán belelökjük a vízbe és a sorsára hagyjuk, ezen a környéken nagyon sűrű a forgalom, az ilyesmi nem maradna észrevétlenül.

– Lerázni csak a városban tudnánk – tette hozzá Razvan. – Ott se perc alatt eltévedne.

– Még szép, hogy magukkal fogok tartani! – jelentette ki Lucia. – Ami meg a vízbedobást illeti, én kiváló úszó vagyok, ilyesmi meg se villanjon a fejükben!

– Mint jeleztem, mi úriemberek vagyunk – mondta a kapitány önérzetesen és beindította a motort.

– És vele mi lesz? – kérdezte Lucia a mólón heverő Csobaneszkura mutatva.

– Magához tér, és hazamegy – mondta Razvan. – Az ilyen sokk rendszerint kisüti a rövidtávú memóriát.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL