A reggeli rutin hasonlóképpen dacol az idővel, ahogy a piramis kövei a sivataggal: szenvtelenül, közömbösen, de mindig megbízhatóan. Kupiscsák Géza a maga teljesen átlagos budapesti lakásában nagyjából hat és hét óra között ébredt, aztán rögtön nekilátott kávét kotyvasztani. Semmilyen külső történés nem tudta erről a pályáról letéríteni, mert amíg nem ivott legalább egy kortyot az imádott nedűből, nem mondhatta el magáról, hogy az álmok birodalmából átcsoszogott az ébrenlét kopárabb, mégis járhatóbb mezejére.
Azon rossz emlékű reggel is kitántorgott a konyhába, és föltette a gázra a kávét. A felesége még aludt, a ház pedig az ilyenkor szokásos csöndjébe burkolózott. Az ételfutárok már elvégezték reggeli küldetésüket, a csomagszállítók pedig még nem indultak be, vagyis nem volt semmi jövés-menés.
A kotyogó tehát a tűzhelyen állt, amikor Géza a konyhapulton sorakozó bögrék közül kiemelte azt, amelyikhez hozzászokott. Egy kényelmes fogású, nem túl nagy és nem is túl kicsi porcelánbögre volt, amit vagy húsz éve egy törökországi társas utazása idején vásárolt az isztambuli Nagybazárban. Nem tudni, miért, de ez lett a kedvenc kávésbögréje, mégpedig olyan kizárólagosan, hogy másból fogyasztva nem is esett jól neki a fekete. A csésze fehér volt, a peremén alig észrevehető hajszálrepedéssel, amelyről Géza meg volt győződve, hogy csak optikai csalódás. De ebben a pillanatban csengettek.
Géza meglepődött, mert nem számított senkire. Kinyitotta az ajtót, és egy hatvan év körüli, határozott tekintetű hölgy állt előtte. Hosszú fekete kabát volt rajta, nyakában kendő, a kezében mappa.
– Jó reggelt – mondta a hölgy mosolyogva. – Közvélemény-kutatás. Pár kérdés szeretnék feltenni az élet értelméről.
Géza pislogott. A nő nem tűnt szélhámosnak, sem pedig koldusnak, boszorkánynak meg végképp nem. Ahhoz legalább csúcsos kalapot kellett volna viselnie, és seprűt tartani a hóna alatt. De nem volt rajta se kalap, se egyéb különös ismertetőjel. Inkább hasonlított egy nyugdíjas könyvtárosra, aki véletlenül rossz lakásba csengetett be.
– Tessék – mondta Géza, mert udvarias ember volt, és mert a kávé még úgyis főtt.
A nő belépett, körülnézett, majd megállt a konyhapultnál, és rábökött Géza bögréjére.
– Mondja csak, Kupiscsák úr, mi a legnagyobb vágya az életben?
Géza fölvonta a szemöldökét, aztán szinte gondolkodás nélkül rávágta:
– A hosszú és békés élet.
– Csakúgy, mint az emberek majdnem a felének – bólintott a nő. – Mert a másik fele gazdagságot, sikert, meg élvezeteket vár az élettől.
– Azok mind ostobák – mondta Géza egy kis nyugtalansággal a hangjában. Korán volt még az ilyen típusú filozofálgatáshoz, pláne egy idegennel. De a kávé megfőtt, így a rá jellemző udvariassággal megkérdezte a vendégtől, elfogad-e egy adagot.
A nő megrázta a fejét, aztán visszatért a beszélgetés alaptémájához:
– Tehát a hosszú békés élet – mondta és kinyitotta a mappáját. Rövid keresgélés után, rábökött benne valamire, aztán bólintott, majd ismét Gézához fordult:
– Megoldható: addig fog élni, amíg ez a bögre el nem törik – és rámutatott a pulton álló Törökországban vett kávéscsészére.
Géza a tekintetével követte az irányt, és visszafordult, hogy néhány keresetlen szóval kifejtse erről a véleményét, de a hölgy nem volt sehol. Nem osont ki, mert erre nem volt elég ideje, egyszerűen csak köddé vált.
Normális esetben az ember ilyenkor a saját elmeállapotára kezd gyanakodni, de Géza tudta, hogy azzal minden rendben van, mert a nő lábnyomai tisztán látszottak a konyha kövein. Márpedig ha itt járt, akkor erre a misztériumra nem létezett más magyarázat, mint hogy egy varázslóval hozta össze a sors. Géza nem volt hajlamos a babonára, de a logikát tisztelte, így arra a következtetésre jutott, hogy ha egy közvélemény-kutató varázslatos módon felszívódik a konyhájában, akkor érdemes komolyan venni, amit mondott.
A bögre megóvása első pillantásra nevetségesen egyszerű feladatnak tűnt. Csak el kell zárni valahová. A szekrény mélyére, egy erős falú dobozba, vagy ha igényesebbek vagyunk, akkor egy Temun vett párnázott ládikába. De akár be is betonozhatná.
Aztán eszébe jutott a felesége.
Ha Manci megtalálja, és használni kezdi, akkor bajban van, mert amilyenek a nők, az is megtörténhet, hogy gondol egyet és kiselejtezi: „Ez csak egy repedt ócskaság, tele van a kredenc jobbakkal, szebbekkel”. És a bögre máris repül a szemetesbe.
Géza egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mert minél többet gondolkodott, annál világosabb lett számára, hogy az a legbiztonságosabb, ha semmit nem változtat. Továbbra is normálisan kell használni a bögrét, mert így nem kelti fel maga iránt a sors gyanakvását.
Így hát ivott belőle.
De most két kézzel fogta meg a bögrét, mintha az egy kényes szerkezet lenne. Lassan emelte, lassan tette le, és összerezzent, amikor koppant egyet a pulton. A mosogatónál már izzadt, a keze meg úgy remegett, mintha aknát kellett volna hatástalanítania. A torkát a félelem görcse mardosta és ez egyre elviselhetetlenebb lett. Amikor pedig a bögrét vissza akarta tenni a polcra, a kezéből hirtelen elszállt az erő. Az amúgy is vizes edényke kicsúszott az ujjai közül, és leesett a pultra.
Egy éles csattanás aztán csend.
Géza a szívéhez kapott, és a következő pillanatban összeesett a konyhakövön.
A mentők később csak annyit jegyeztek fel: „hirtelen rosszullét”. Azt a néhány, feltehetően női cipőtől származó lábnyomot, amely összekeveredett a mentősök bakancsnyomaival, Manci másnap szomorúan feltörölte, majd főzött magának egy kávét – egy másik bögrében.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
- Bibabac
