Rendesen indult a nap. Olyan „ma sem történik semmi” típusú reggel volt: a kávégép szuszogott, Barista Pisti már harmadszor törölte le a pultfoltot, én pedig komolyan elhittem, hogy ez egy eseménytelen műszak lesz. Ez mindig rossz jel.
Pontosan ekkor nyílt az ajtó.
Sutyerák Berci lépett be.
Aki nem ismeri: Sutyerák az az ember, aki akkor is balhét csinál, ha egyedül van. Ha pedig társaságban, akkor abból biztosan jegyzőkönyv lesz. Most viszont meglepően civilizált volt. Leült, elővette a mobilját, és olyan ártatlan hangon mondta, hogy „egy eszpresszót kérek”, hogy Pisti még gyanút sem fogott.
A kávé elkészült. Gőzölgött. Szép volt. Békés volt.
És ekkor nyílt az ajtó, másodszor.
Belépett dr. Jaharász Alfréd.
Az irodalomtörténész. A jambusok lovagja. A forma fanatikusa. Az az ember, aki szerint egy rosszul tagolt vers súlyosabb erkölcsi vétség, mint egy parkolási bírság meg nem fizetése.
A levegő azonnal megfagyott. Sutyerák lassan felnézett a mobiljából. A professzor lassan levette a kalapját. A jambusok és a szabad versek láthatatlanul egymásnak feszültek.
– Maga még mindig azt hiszi, hogy a tartalom mindent felülír? – kérdezte Jaharász, miközben leült.
– Maga meg még mindig azt, hogy egy vers attól jó, hogy számolni kell benne? – válaszolta Sutyerák.
Psiti ekkor hátrébb lépett. Ő ismerte ezt a tekintetet. Ez az „két mondat múlva fizikai kontaktus” tekintet.
A vita gyorsan eszkalálódott. Hexameterek röpködtek, jambusok csattantak, a „hót marhaság” kifejezés többször is elhangzott, mint a „hazudik” egy ellenzéki nagygyűlésen. Jaharász professzor hangja remegett az elfojtott indulatoktól.
Aztán a professzor felállt, felemelte a kezét – talán egy láthatatlan költői lábjegyzetre mutatott volna –, de a mozdulat félúton irányt váltott, és egy tökéletes, tankönyvbe illő pofon formájában landolt Sutyerák arcán.
Sutyerák egy pillanatig tétovázott, de utána fogta az eszpresszót, és a kávé – mint egy bosszúálló, sötét metafora – Jaharász professzor zakóján kötött ki.
Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte nem is érzékeltük. A székek odébbcsúsztak, valaki felkiáltott, hogy „ezért még lábjegyzetben is felelni fog!”, Pisti pedig rekordidő alatt pakolt el mindent a pultról.
Végül szétválasztottuk őket. A professzor kávéfoltosan, de méltósággal távozott. Sutyerák pedig sértett arccal, de győztes mosollyal dőlt hátra.
A kávégép újra felszisszent.
Minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna.