Reggel Samui szokás szerint kiment a konyhába, hogy megfőzze a kávéját. A zaccosat szerette, amitől a felesége, városi lány lévén zsigerből irtózott, ezért Samui diszkréten végezte el ezt a szertartást. Volt egy saját ibrikje, amelynek belsejében félig már megkövesedett a korábbi főzetek ragadós maradványa. Ebbe porciózta bele a vizet, majd feltette a gázra. Amíg arra várt, hogy a víz bugyogni kezdjen, a hasát vakargatva kifelé bámult az ablakon. A szemközti ház falát nézegette, mert az mint egy paraván eltakarta előle a várost.
De azon a reggelen minden másként alakult, mert Samui észrevett egy ismeretlen mobilt az asztalon. Jóval kisebb volt, mint az övé, meg a feleségéé, olyan egyszerű, régifajta, amelynek kijelzőjén még csak a hívott szám látszik, túlvilági módon zöldellő fénnyel.
Samui a homlokát ráncolva próbálka kideríteni, kié lehet ez a készülék, de nem jutott eszébe semmilyen magyarázat. A szomszédok modern okostelókat birtokoltak, arra pedig nem emlékezett, hogy Orbán Viktor tegnap meglátogatta volna őket, mert neki köztudottan ilyen készüléke van. Röhögtek is rajta az asszonnyal nagyokat, pedig ez a cucc attól különleges, hogy nem telepedhet bele vírus, így lehallgathatatlan.
És most egy ilyen Orbán Viktor-féle telefon feküdt az asztalon az almáskosár mellett. Samui miatta kis híján a kávéjáról is megfeledkezett, de azért csak megfőzte. Aztán leült a telefon elé, hogy alaposabban is megvizsgálhassa.
A készülék vadonatújnak tűnt. Nem csúfoskodtak rajta ujjlenyomatok, sem egyéb mocsok, ami jellemző a zsebben hordott telefonokra. Samui alig várta, hogy a felesége is fölébredjen, és magyarázatot adjon erre a rejtélyre.
Amikor Samuiné kitámolygott a konyhába, Samui rögtön nekirontott:
– Nézd csak Récsöl, mit találtam!
És mint egy bűnjelet fölmutatta a telefont.
Récsöl még alig látott ki a szénaboglya haja alól, de a telefon úgy hatott rá, mint egy trombitával fújt ébresztő.
– Az éjjel belopózott valaki – suttogta dermedt rémülettel.
Az volt a mániája, hogy amíg alszanak, a betörők megszabadítják őket az értékeiktől. Gyorsan ki is ment az előszobába, hogy ellenőrizze, megvan-e még a műpálma törzsébe rejtett ötezer dollár. Megkönnyebbülve tért vissza, hogy a pénzhenger érintetlen.
– Neked tudnod kell, ki hagyhatta itt ezt az izét – mondta ekkor Samui ellentmondást nem tűrve, mert abból indult ki, hogy ha a telefon nem az ő tevékenységének köszönhetően maradt az asztalon, akkor csak Récsöl tehetett róla, ám az asszony megesküdött az anyja életére, hogy tegnap nem járt itt idegen, ismerős pedig pláne nem.
– Még a vízóra leolvasó sem? – faggatta Samui.
Récsöl tagadólag rázta a fejét.
– És Orbán Viktor?
– Kikergettem volna a seprűvel – jelentette ki Récsöl határozottan.
Nagy ellenzékiek voltak mind a ketten.
– Akkor nem értem – zárta rövidre a nyomozást Samui, és belekortyolt a kávéjába.
Ezután vagy egy órán át azon tűnődtek, mi lehet ennek a furcsaságnak a magyarázata. A besurranó tolvaj verziót hamar elvetették, mert az ajtó mögött belülről ott állt a nekidöntött ernyő, amit Samui arra az esetre talált ki, ha a tolvajkulcsos rablótámadás bekövetkezik. Ha valaki kinyitja az ajtót, az ernyő eldől és akkorát csattan, hogy a belső szobában is meghallják, és Samui a munkásőr apjától örökölt dobtáras géppisztolyt magához ragadva rohamra indul a behatoló ellen. De az ernyő ott és ugyanabban a helyzetben állt, ahogy az este, közvetlenül lefekvés előtt beállította.
– Aki itt hagyta, csak a falon jöhetett át, erre pedig egyedül a szentlélek képes – összegezett Récsöl.
Az anyja jobboldali volt és vallásos volt, így a klerikális hatás állandóan ott kísértett felette.
Más esetben Samui egy kézlegyintéssel elintézte volna ezt a véleménye szerint ostoba megjegyzést, de a kis mobiltelefon óvatosságra intette. Főként úgy, hogy ő sem tudott ennél hihetőbb magyarázattal szolgálni.
– Van nekünk Bibliánk? – kérdezte bizonytalankodva.
Récsöl bólintott, majd a konyhából távozva nem sokkal később egy Bibliával tért vissza.
– Családi emlék – magyarázkodott. – A cipők közé tettem, nehogy kihajítsd.
– Nézzük meg van-e benne utalás a mobilokra – rendelkezett Samui megbocsátva a stiklit.
Egész délelőtt a Bibliát lapozgatták, de egyetlen utalást sem találtak benne a mobiltelefonokra. Amikor már zúgott a fejük a zsidó nevektől, Samui megvonta a végkövetkeztetését: a szent könyvben azért nincs egyetlen mobiltelefon sem megemlítve, mert akkor még másként nevezték. Például úgy, hogy pusztába kiáltott szó.
Récsöl ekkor keresztet vetett, teljesen feladva ezzel az évtizedeken át őrzött baloldaliságát, majd kijelentette, hogy innentől minden világos.
– A jóisten helyezte az asztalunkra – mondta szárazon.
Hallgattak egy sort.
– Mi lenne, ha bepöccintenénk a visszahívás gombot? – kérdezte Samui váratlanul. – Automatikusan fel fogja hívni az utolsó számot, és ha valahol kicsörög, azt a másikat fel fogja venni valaki.
Így is tettek.
A kis készülék furcsa dallamot játszva végigfutott egy nagyon hosszú számsoron, de utána hiába tartották a fülükhöz, és hiába kiabálták egyre kétségbeesettebben, hogy halló, halló, a telefon süket maradt.
Csak sistergett, ahogy egy világvevő rádió, ha elfelejtjük rákapcsolni az antennát.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Vitrányi Szabina
- mokusfacan
- Tóth Ágoston