Nemrég a papírjaimat rendezgetve egy paksamétában megtaláltam azt a fogalmazást, amit fiatal tanár koromban egy cigánylány írt nyári élményem témakörben. Nem tudom, miként maradt nálam és miként élte túl negyven év minden hányattatását és viharát ez a füzetből kitépett, megsárgult papírdarab, amelyen a ceruzával írt szöveg is jócskán megfakult, de a kedvesség, ami sugárzik belőle máig változatlan. Úgy tűnik, Kanalas Jovánka a kölyköt lopta el, én pedig a fogalmazását, de most azt teszem, ami szerinte is helyes megoldás: visszaadom.
A napok már jóval melegebbek voltak, amikor a folyó vízszintje leapadt, és alkalmassá vált a fürdésre. Már messziről lehetett hallani a gyerekek vidám kiáltozását, ahogy a vízben pancsoltak vagy futballt rúgtak a parton. De az én nyaram nem a folyó partján kezdődött, hanem azon a délelőttön, amikor megláttam azt a kis kölyköt.
Egy napon, miközben épp a falu végén levő réten szedtem a bodzavirágot, egy kutyakölyköt pillantottam meg. Egyedül bóklászott, a szemeiben félénkség és kíváncsiság vegyült. Nem volt se nyakörve, se azonosító. Ahogy közelebb lopóztam hozzá, látta, hogy nem ártok neki, és engedte, hogy simogassam. A szemeiben megjelent az a bizonyos csillogás, ami azonnal a szívemhez kötötte.
Tudtam, hogy nem vihetem haza, mert apám nem engedne meg egy újabb állatot a házban. De valamiért nem tudtam otthagyni egyedül a nagyvilágban. Így hát döntöttem: ellopom. Nem ténylegesen, persze, csak amíg rá nem jövök, kinek a kutyusa.
Néhány napig a házunk mögötti pajtában rejtegettem. Napközben, amikor apám a téglagyárban dolgozott, én a kutyussal játszottam, és minden étkezésnél adtam neki is egy falatot. Azok a pillanatok, amikor a kölyök a lábam körül futkározott, vagy éppen mellettem szundikált, a nyár legszebb emlékei lettek.
De, ahogyan teltek a napok, rájöttem, hogy nem tarthatom meg örökké. Egyik délután, a bolt előtt, hallottam, ahogy egy fiú panaszkodik, hogy elveszítette a kutyáját. A leírás alapján tudtam, hogy ez a kölyök az övé.
A következő reggel, szomorúan, de visszavittem a kutyust ifjúhoz. Ahogy a kis állat a gazdája lába körül cikázott, tudtam, hogy jó döntést hoztam. A fiú hálásan nézett rám, és azt mondta, hogy ha szeretnék vele játszani, csak szóljak.
A nyár végére nem csak egy kutyával, hanem egy új baráttal is gazdagodtam. Azóta is, amikor a nyári emlékeimre gondolok, mindig eszembe jut az a kis kölyök, akit „elloptam”, és a barátság, ami ezután született.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
