„A századik e-mailt meg sms-t törlöm anélkül, hogy egy percet is vesztegetnék rájuk, mert most nem érdekel. A szőnyeg, ami idáig volt a padlón, a másik szobába került, feltekerve. Most itt ülök több évtized hordaléka között a gyönyörűséges torontálin, aminek rozsdabarna-kék-sárga mintája van. Amikor ráhajtom a fejem a kékre, szinte hallom a tenger mormolását. Hogy tudtam ennyi éven keresztül úgy élni, hogy nem volt velem a szőnyeg? Anyám vette a pénzből, amit a kitüntetéssel kapott, kész haszon, morogtam, de nem mertem ránézni. A városért díjból – mondta apám, és könnyes lett a szeme. Ő volt mindig kettőjük közül, aki meghatódott, aki szívből tudott nevetni és sírni. Egy olimpiai arany is megríkatta, én meg csodálkozva figyeltem, hogy erős férfi létére így kimutatja, hogy mit érez. Anyámat nem láttam sírni, tán, ha kétszer egész életemben, akkor is inkább a tehetetlenség könnyei voltak. Én meg nem sírok. Egy okos pszichomókus azt nyilatkozta – különben neki is én adtam el az ötödik emeleti legénylakását, annyi üres üveg volt, hogy a pakolóknak borravalót se kellett adni, jól fizetett az üvegvisszaváltó –, hogy a nők tovább élnek, mert többet itatják az egereket, persze nem így mondta, hanem piszkosul tudományosan. Na, még az hiányozna, hogy valaki valaha is bőgni lásson. A gyengeség jele, és engem ne lásson annak senki!”
Salánki Anikó folytatásos regényének negyedik fejezete ezen a linken olvasható:
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!