Három misztikus miniatúra

A telefonhívás

Pankovác egyik reggel arra ébredt, hogy megcsörrent a telefonja. Fölvette, beleszólt:

– Halló!

– Élet, vagy halál? – válaszolt egy ismeretlen hang.

– Tessék?

– Élet vagy halál?

– Ez valami játék? Ki van ott?!

– Élet vagy halál?

Pankovác nem válaszolt, de a titokzatos kérdező türelmesen várt.

– Hát jó, ha játék, ám legyen – monda végül Pankovác egy kissé ingerülten. – A válaszom természetesen élet.

A vonal megszakadt.

Pankovác ezt követően leült az asztalához, hogy a laptopján megnézze a reggeli híreket. Elképedve látta, hogy a város főterén álló hatalmas kőszobor fél órával ezelőtt megmagyarázhatatlan módon életre kelt, lemászott a talapzatáról, és ismeretlen irányba távozva hatalmas károkat okozott a környéken parkoló gépjárművekben.

Pankovác elképedt.

– Élet… – suttogta. – Ez nem lehet véletlen.

Ekkor újból megcsörrent a telefon.

– Halló! – szólt bele Pankovác.

– Élet vagy halál? – kérdezte az előbbi hang.

– Nem tudom, mi ez az egész, de azok után, ami történt, a válaszom egyértelműen halál! – azzal letette a telefont.

Másnap az unokája találta meg a holttestét a laptop előtt.

Az arborétum

Minden este ugyanabban az utcában sétáltak. Kéz a kézben, csendben, a megszokás biztonságos útvonalán.

A férfi egy alkalommal megállt az utca közepén, egy omladozó téglafal előtt.

– Nézd csak, mama, milyen gyönyörű ez az arborétum! – suttogta szinte áhítattal.

Az asszony meglepődött.

– Miféle arborétum? Az egy elhagyatott telek. Csak egy fal van itt, mögötte pedig minden csupa gaz.

A férfi elmosolyodott, de nem válaszolt.

Másnap újra arrafelé elsétáltak, és a férfi ismét megállt:

– Nézd, ma is csodálatosak fények odabent. Mi lenne, ha bemennénk és körülnéznénk egy kicsit?

Az asszony ingerülten csóválta a fejét:

– Ne tedd próbára a türelmemet, papa! Ez nem arborétum! A terület üresen áll, és kaput sem látok sehol!

Továbbmentek, de a férfi most is mosolygott.

A harmadik este az asszony az utca elején megtorpant, mint akinek valami eszébe jut:

– Várj meg itt, papa, visszamegyek a sarki pékségbe, veszek valami frisset reggelire.

– Persze, drágám – felelte a férfi, és tudta, hogy ez a soha vissza nem térő alkalom. Végre körülnézhet az arborétumban. Közelebbről is megvizsgálhatja azokat a csodálatos növényeket, amelyeket a kerítés innenső oldaláról látott. Lenyomta a rácsos kapu kilincsét, és az hangtalanul kinyílt.

Amikor az asszony visszatért, a férfit sehol nem találta. Az utcán nem járt senki, csak egy hosszú téglafal húzódott szinte a végtelenig.

És ez így volt már több mint tíz éve, amióta megözvegyült, és napi rendszerességgel végigsétált ezen a csöndes, néptelen tájon.

Az ajtó

Amióta beköltözött a negyedik emeleti lakásba, Kabai leginkább a csendre vágyott. A környék nyugodt volt, a ház régi, a lift lassú, de megbízható. A háznak csak egy furcsasága volt: a lapostető, amelyre a legfölső emeletről továbbvezető lépcső vitt fel, de a Kabai ezt sosem próbálta ki. Nem érdekelte a lapostető, ahol a szomszédok állítólag a ruháikat szárították, nyaranta pedig napoztak is.

Egy nap észrevett egy cetlit a lépcsőházi üzenőtáblán, hogy a fölötte lévő lakást eladták. Teljes felújítás lesz, mindent átalakítanak.

Kabai sóhajtott, de nem tehetett semmit. Másnap pedig már meg is jöttek a mesterek. Egész nap hallotta, hogy odafönt jönnek, mennek, fúrnak és faragnak, ami furcsa módon este sem maradt abba.

Ez szabályellenes, gondolta Kabai, de úgy volt vele, az első napon ez még megengedhető, mert talán még nem indult be rendesen a munka. Abban bízott, hogy ha minden belerázódik a maga menetébe, nyugodtabbak lesznek az éjszakái.

Nem így történt. A zaj másnap sem szűnt meg, sőt, este és éjjel mintha még fokozódott volna. Reggel a kialvatlan Kabai úgy vélte, betelt a pohár. Elhatározta, fölmegy, és szól az építésvezetőnek, hogy ha nem tartják be az előírásokat, följelenti őket.

Magára vette a kardigánját, megfésülködött és fölballagott a lépcsőn, az ötödikre. A lakás ajtaja csukva volt, és mert a villanyt valószínűleg kikapcsolták, hiába nyomkodta a csengőt. Végül bekopogott, ám ez a hang szakasztott olyan volt, mint a benti kopácsolás, ezért óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, és Kabai belépett a lakásba.

Másnap reggel a ház előtti járdán egy férfi holtestét fedezték föl a járókelők. Az arcán csodálkozó kifejezés ült, amit senki, még a helyszínre érkező rendőrök sem értettek. A sebtében lefolytatott vizsgálat szerint az a lakó volt, aki a legfölső, negyedik szinten lakott, és fölötte nem volt más, csak a senki által nem használt lapostető. Minden bizonnyal onnét zuhanhatott le, de azt senki sem tudta, hogyan juthatott ki oda, az évtizedet óta zárva tartott vasajtón keresztül.