Az országút végén, ahol a földút csatlakozik az aszfalthoz, egy roskatag ivó állt. Valaha fehérre volt mázolva, de a nap kifakította. A tornác oszlopain repedések futottak végig, és a fal mellé támasztott ládákban az üres palackok mindig megcsörrentek, ha valaki erősebben csapta be az ajtót.
Az ivó előtt rozoga teherautó állt, oldalán egy gyümölcsszállító cég feliratával. A motorháztető forró volt, a por pedig olyan vastagon ült rajta, hogy ujjheggyel bele tudta írni a nevét, aki akarta. De az ilyesmihez aznap senkinek nem volt kedve.
Bent félhomály volt, noha odakint még erősen sütött a nap. A söntés mögött egy kövérkés asszony állt, akit mindenki csak Maynek hívott. Az ilyen helyeken a hosszabb nevek hamarabb lekopnak az emberről, mint az ártatlanság máza. May egy poharat törölgetett, és közben úgy nézett az ajtóra, ahogy a kocsmárosok szoktak: nem várt új vendéget, de nem lepődött volna meg, ha egy idegen érkezik.
A sarokban ketten kártyáztak. Nem szóltak egymáshoz, csak a lapokat zizegtették, vagy ráköptek a kiszálkásodott padlóra. A ventillátor a mennyezet alatt lassan forgott, és inkább csak kavarta a meleg levegőt, mintsem enyhítette volna a hőséget.
Ekkor az ajtó kinyílt, és bejött két férfi.
Az első magas volt, csontos és barna, akár egy szélcserzett boróka. Olyan ember benyomását keltette, aki keményen dolgozik, nagyon kevés pénzért. Levette, a kalapját, aztán végighúzta a tenyerét a homlokán. A másik alacsonyabb volt, zömökebb, egy kissé pocakos is, de a mozgásán látszott, hogy fiatal korában gyors ember lehetett. Az ilyenekből lesznek később a jó rakodómunkások meg a rossz férjek. Mindkettőjük arcán ott ült az út pora.
May rájuk nézett.
– Mit adhatok?
A magasabb a pulthoz lépett, rátette két tenyerét a deszkára, és azt mondta:
– Bort.
– Mennyit?
A férfi hátranézett a társára. A másik bólintott, mintha valami régi, titkos egyezséget erősítene meg. Akkor a magasabb visszafordult.
– Igyunk meg egy gallon bort.
A kártyázók nem néztek föl, de fél szemükkel azért odaleshettek. May letette a poharat.
– Hosszú napotok volt?
– Nem hosszúbb, mint máskor – mondta a zömökebb.
May vállat vont. Az ember sokféle okból iszik. Örömében, bánatában, munka után, munka helyett, valami elvesztése miatt vagy mert túl sokáig maradt meg valami a birtokában, amit jobb lett volna elveszteni. Ő nem kérdezte az okokat. Leemelt két vastag falú poharat, aztán a nagy, kövér hasú kancsóból töltött nekik.
A magasabb férfit Harlannek hívták. A zömökebb Jim volt. Két napja együtt szedtek almát és pakoltak ládát a fennsík túlsó végén, mert ott ilyen az élet: ma ezzel van, holnap meg azzal, de mindig valami olyan okkal, amit nem az ember szab meg magának. Harlan keveset beszélt. Jim annál többet, de ő is csak akkor, ha ivott, és akkor rendszerint olyasmiket mondott, amiket józanul nem mert volna.
Most is Jim kezdte.
– Tudod, May, ma temettük el Pete-et.
May bólintott. Nála a halál is csak egy vendég volt. A völgyben mindenki ismert mindenkit, és aki nem, azt is úgy siratták el, mintha ismerték volna.
– Aha – mondta. – Az öreg Pete Crawfordot?
– Őt – felelte Jim. – Nyolcvan volt, vagy annyi sem.
Harlan fölvette a poharat, megforgatta, aztán egy húzásra kiitta a felét.
– Hetvenkettő – mondta szárazon.
Jim legyintett.
– Hetvenkettő, nyolcvan, ugyanaz. Az ember vagy fiatal, vagy öreg, a kettő között meg csak dolgozik.
Erre az egyik kártyás odanézett, de nem szólt közbe. May újratöltötte a poharakat.
Pete Crawford magányos ember volt. Valaha volt egy kis földje a folyó közelében, két lóval, néhány őszibarackfával és egy asszonnyal, aki korábban halt meg, mintsem megöregedhetett volna. A földet elvitte az adósság, a lovak eltűntek, a fák kiszáradtak, és végül Pete egyedül maradt a viskójában, egy ágy, egy vaskályha és egy repedt kancsó társaságában. De még így is sokáig életben maradt, és az emberek ezt valamilyen erénynek tekintették, noha lehet, hogy csak makacsság volt.
– A pap azt mondta, jó ember volt – jegyezte meg Jim.
– Az volt – mondta May.
– Igen – felelte Jim –, de a pap úgy mondta, mintha ez volna az egyetlen dolog, amit el lehet mondani valakiről.
Harlan letette a poharát.
– Nem volt pap Pete temetésén – mondta.
Jim hunyorgott, aztán elvigyorodott.
– Látod, ezért nem szeretek veled inni. Minden szavamon fogást találsz.
– Csak azt mondom, ami volt.
– Attól még lehetne némi kímélet benned.
Harlan ezt elengedte a füle mellett. A hozzá hasonlók nem veszekednek szívesen.
May a pultnak támaszkodott.
– Ki beszélt a sírnál?
– Én – mondta Jim büszkén, de mindjárt el is komorodott. – Csak nem sok minden jutott eszembe.
– Mit mondtál? – kérdezte az egyik kártyás most már nyílt érdeklődéssel.
Jim vakarta az állát.
– Azt mondtam, Pete jó ember volt. Hogy dolgozott, amíg bírt. Hogy nem ártott senkinek. Hogy szerette a kutyákat.
– Nem is volt kutyája – jegyezte meg Harlan.
– Nem kellett neki saját kutya ahhoz, hogy szeresse őket.
Erre már May is elmosolyodott. Jim pedig belemelegedett.
– Aztán mondtam azt is, hogy az embernek kell valami emlék maga után. Valami, amit itt hagy. Egy sor szőlő, egy jó kerítés, egy gyerek, egy dal, valami.
– És Pete mit hagyott? – kérdezte May.
Jim a poharára nézett.
– Egy ágyat, egy rossz kabátot meg néhány konzervdobozt.
Kinn az úton végigzörgött egy autó, majd megint csak a ventillátor lassú nyekergése hallatszott.
May töltött nekik újra.
– Akkor ezért a gallon? – kérdezte.
Jim bólintott.
– Részben azért. Részben meg azért, mert ha az ember végignéz egy temetést, utána inni akar. Meg akar bizonyosodni róla, hogy még működik benne valami.
– És működik? – kérdezte May.
Jim ivott.
– Egyelőre igen.
Harlan most először nézett egyenesen Mayre.
– Pete tegnapelőtt este áthívott magához.
– Téged?
– Engem. Azt mondta, van még egy üveg bora valahonnan régről, és segítsek meginni.
Jim fölkapta a fejét.
– Erről egy szót sem szóltál.
– Nem kérdezted.
– És megittátok?
Harlan bólintott.
– Savanyú volt. Rossz is. Olyan, mintha ecet akarna lenni, de nem volna hozzá bátorsága.
Az egyik kártyás fölnevetett.
– Az volt Pete bora egész életében.
– Lehet – mondta Harlan. – De ő meg azt mondta, hogy nem az íz számít, hanem hogy legyen mit kitölteni. És legyen kinek.
Jim erre csöndben maradt. Nagy tenyere a pohár köré zárult. Vastag, lapátforma ujjai voltak, a körmök alatt fekete földdel. Dolgos kéz, becsületes kéz, de olyan, amelyik ritkán érint meg bármit.
– Miért nem mondtad ezt a sírnál? – kérdezte végül.
– Mert nem azért mondta nekem, hogy továbbadjam – felelte Harlan.
– Akkor minek mondod most?
Harlan körülnézett a kocsmában. A kártyásokon, Mayen, a ventilátoron, a poron az ablak szélén. Olyan lassan nézett, mintha fölmérné ezt a helyet, és magát is benne.
– Mert most már mindegy.
Jim kiitta a poharát. A bor munkálkodni kezdett benne, meglazította az arcát, a vállát, és előhúzta belőle azokat a gondolatokat, amelyeket a férfiak napközben elrejtenek.
– Tudod, May – mondta –, attól félek, hogy mindegyikünkkel ez lesz. Dolgozunk, míg meg nem roppan a derekunk, aztán egy nap valaki bedob pár lapát földet ránk, és ennyi.
– Mindenkivel ez lesz – mondta May. – Ez nem újság.
– Nem úgy értem. Hanem hogy nem marad utánunk semmi.
May a pultra könyökölt.
– Az emberek túl sokat képzelnek arról, mi marad utánuk. A legtöbb dolog úgyis szétesik. A ház, a kerítés, a fénykép, a név a sírkövön. Előbb-utóbb mind elkopik – mondta.
Harlan bólintott.
– Pete mindig megkopogtatta az üveget, mielőtt töltött.
Jim nézett rá.
– Tényleg.
Harlan fölemelte a kancsót, és a nyakát kétszer finoman odakoccantotta a pohár széléhez, mielőtt töltött volna. Az apró hang tisztán csengett a félhomályban. Jim hirtelen elnevette magát, de a nevetésében szomorúság volt.
– A vén bolond tényleg ezt csinálta.
A kártyások is felnéztek. Az egyikük, egy vörös hajú ember, akit Burlnak hívtak, odaszólt:
– Harlan is úgy húzza a bal lábát, mint az öregapja. Arra is emlékszem.
Jim megdörzsölte az arcát.
– Lehet. De egy gallon bor akkor is jobb emlékmű, mint egy rossz beszéd.
– Ebben is lehet valami – mondta May.
Odakint a nap lassan alacsonyabbra ereszkedett, és az ablakon át ferdén beeső fény hosszú csíkot húzott a padlóra. A por fölszikrázott. Az ember ilyenkor látja, mennyi minden lebeg a levegőben, amit addig észre sem vett. Talán az élettel is így van, gondolhatta volna valaki, ha szeret efféléken elmélkedni.
Jim már a harmadik pohárnál tartott, Harlan a másodiknál, mert lassabban ivott.
– Emlékszel – mondta Jim –, mikor Pete egyszer azt állította, hogy fiatalkorában ököllel leütött egy öszvért?
– Nem öszvért – mondta Harlan. – Ökör volt.
– Akkor is részeg volt – szólt közbe Burl.
– Pete egész életében vagy dolgozott, vagy részeg volt – felelte Jim. – Talán ez a leghelyesebb életmód.
– De nem annak, aki vele élt – jegyezte meg May, és ebben volt valami, amitől elhallgattak.
May fiatal korában szép asszony lehetett. Még most is megmaradt valami a szeme sarkában abból a régi, veszélyes fényből, amely miatt a férfiak hajlamosak rossz döntéseket hozni. De a szája körül kemény vonalak ültek, és a hajában is sok volt a fehér szál. Az ilyen asszonyok többet tudnak a férfiakról, mint maguk a férfiak.
Jim kicsit előredőlt.
– Bocsánat – dünnyögte.
– Ugyan – mondta May. – Nem magam miatt mondtam.
A gallon lassan fogyott. Ahogy ürült a kancsó, úgy lett könnyebb a beszéd. Előkerültek régi történetek Pete-ről: hogyan adta oda egyszer két napi munkabérét egy idegennek, csak mert azt mondta, beteg a gyereke; hogyan kergette ki a csűrből a bank emberét egy vasvillával, pedig azt a földet akkor már elvesztette; hogyan ült órákig az út szélén nyáresténként, és nézte a naplementét, mintha ott volna elrejtve valami, amit más nem lát.
Jim egyszer csak kihúzta magát.
– Na látod – mondta Harlannek. – Mégis marad valami.
– Egy darabig – felelte Harlan.
– Az is több a semminél.
– Igen.
May közben egy tál sózott földimogyorót tett eléjük. Egy ideig csak ropogás hallatszott.
Aztán Jim megint megszólalt.
– Tudod, mit mondott a sírnál a nővére?
– Melyik? – kérdezte Harlan.
– A San Joséból jött. Az a sovány. Azt mondta, Pete egész életében félt, hogy egyedül hal meg.
– Mindenki fél ettől – mondta May.
– Lehet. Csakhogy nem halt egyedül. Ott voltál nála.
Harlan ránézett a borára.
– Ott.
– Akkor ez is számít.
Harlan sokáig nem felelt. Az arca mozdulatlan maradt, miközben a hüvelykujja lassú köröket rajzolt a pohár oldalára.
– A végén már alig kapott levegőt – mondta csendesen. – Azt kérdezte, szerintem lesz-e még jó szőlő az idén. Én meg azt mondtam, ha az ég nem küld jégesőt, lesz. Erre bólintott, mintha ez elég volna. Aztán azt mondta: „Ne hagyd, hogy a bort kiöntsék.” Ennyi volt.
Jim lenyelte a bort, de mintha nehezen ment volna.
– És nem öntötték ki.
– Nem.
– Helyes.
Most már nem volt bennük szomorúság, csak valami tompa, egyszerű tisztelet. A kártyások abbahagyták a játékot. Az egyikük odajött a pulthoz, és kért magának egy pohárral a borból. May szó nélkül töltött neki. Aztán a másiknak is. A gallon, amelyet Jim és Harlan akart ketten meginni, lassanként közös üggyé vált. Így van ez a szegényeknél: nincs sok mindenük, de a gyászukat és a borukat mindig megosztják.
A nap addigra már lebukott a dombok mögé. Az ajtón beszűrődő fény megsárgult, aztán barnás lett, végül kialudt. May fölkapcsolta a villanyt, és a kopott helyiség hirtelen csúfabbnak látszott, mint a félhomályban volt.
Jim már kissé rekedten beszélt.
– Tudjátok, mit? Ha majd engem temettek, ne hazudjatok rólam.
– Nem szoktunk – mondta Burl.
– Azt mondjátok csak, hogy sokat dolgoztam. És hogy néha lusta voltam. Hogy szerettem az őszi szilvát. Hogy egyszer elszalasztottam egy jó asszonyt, mert nem mertem elvenni. Hogy utána meg már mindegy volt.
– Ezt elég hosszú lesz mind fölírni – jegyezte meg May.
Erre nevetés futott végig rajtuk, de nem harsány, csak afféle fáradt, de őszinte nevetés. Az ivó ilyenkor, estefelé már olyan volt, mint egy családi konyha, ahol már minden veszekedés túl ismerős ahhoz, hogy komolyan vegyék.
Harlan fölemelte a poharát.
– Pete-re.
– Pete-re – mondták a többiek.
Ittak.
A bor már meleg volt, és semmi jó nem akadt benne. Nem lett tőle bölcsebb az ember, csak őszintébb. De ez talán elég is volt.
Mikor a gallon végére értek, Jim belenézett az üres kancsóba, mintha abból várna valamilyen választ.
– Hát ennyi – mondta.
– Ennyi – felelte Harlan.
May elvette az üveget, megfordította, de egy csepp sem jött belőle.
– Akkor elintéztétek – mondta.
Jim fölállt, és egy kissé megingott, aztán megvetette a lábát.
– El.
Harlan is fölállt. A kalapját újra a fejére tette.
– Holnap korán kelünk.
– Az ember mindig korán kel – mondta May.
– Egyszer nem fog – mondta Burl.
Erre senki sem válaszolt, mert fölösleges lett volna. Az ilyen igazságok után nincs mit mondani.
Az ajtóból Jim még visszafordult.
– May!
– Tessék?
– Ha egyszer elfogy itt minden bor, zárd be a helyet.
May ránézett, és halványan mosolygott.
– Előbb fogynak el az emberek, mint a bor.
A férfiak kimentek. Kinn már enyhébb volt a levegő, és a föld fölött ott ült az esti hűvösség. A távolban kutya ugatott. A teherautó mellett megálltak egy pillanatra. Nem siettek. Az ilyen esték után az ember nem szívesen indul vissza a saját életébe.
– Harlan – mondta Jim.
– Mi az?
– Jövő héten kimegyünk Pete telkéhez?
– Minek?
Jim vállat vont.
– Megnézni, van-e még ott valami szőlő. Ha van, rendbe szedjük.
Harlan sokáig nézett az országút sötétedő csíkjára.
– Rendben.
– Csak pár tőke is elég.
– Elég.
Jim erre bólintott, mintha valami fontos elhatározás pecsételődött volna meg köztük. Aztán beszálltak a teherautóba. A motor nehezen indult, köhögött, rázkódott, végül mégis életre kapott. A fényszórók sápadt fényt vágtak a porba.
Ahogy elhajtottak, a kocsi mögött lassan fölkavargott az út pora, aztán újra leülepedett. A tornácról May utánuk nézett, majd visszament a pulthoz, összeszedte a poharakat, és egymás mellé állította őket a mosogató mellett. Az egyik pohár szélét finoman megkopogtatta az üvegkancsó nyakával, mielőtt elrakta volna.
_____________________
Erre a novellára egy olvasónk hívta fel a figyelmünket. A Steinbeck stílusát utánzó mű a Western Plains Review című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratban jelent meg, amelyet a Colorado állambeli Stonemill University adott ki a múlt század közepén. Olvasónk a periodika szerkesztőségének beleegyezésével juttatta el hozzánk az írást. A magyar változat fordítása mesterséges intelligencia segítségével készült, amelyet szerkesztőségünk stilárisan is gondozott, hogy az eredeti szöveg hangulatát, nyers egyszerűségét és emberi rezdüléseit a lehető leghűbben megőrizze.
