Közismert tény, hogy egy magyar arisztokrata, Damaszkin Arzén a fölfedezések izgalmas korszakában expedíciót szervezett Afrikába, amelynek az akkor még ismeretlen Kittenberger Kálmán is tagja volt. A számtalan nehézséggel küzdő vállalkozás végül azt eredményezte, hogy Damaszkin Arzén magára hagyta Kittenbergert, aki csak az afrikai bennszülöttek jóindulata miatt folytathatta az útját. A két férfi összeveszésének okát homály fedi, azaz fedte, egészen mostanáig. Íme, az eset hiteles krónikája:
Valahol Afrikai szívében, ahol a dzsungel vastag, zöld takaróként ölelte körbe az utazókat, Damaszkin Arzén egy arisztokrata hamisítatlan nyugtalanságával figyelte az előtte haladó Kittenberger Kálmánt. Akkor már hosszú, izzasztó utazás volt mögöttük, ráadásul a szúnyogokkal meg a hőséggel való küzdelem mindkettőjük idegeit megtépázta. A madarak elviselhetetlen rikácsolása és a magas páratartalom lehetetlenné tett minden józan gondolkodást, amitől az ilyen körülmények között is piperkőc Arzén elérte a tűrőképességének határát.
– Kálmán, ez már elviselhetetlen! – szólalt meg végül, miközben nagy, kockás zsebkendőjével csapkodva próbált megszabadulni egy szemtelenkedő darázstól. – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy ezt a… hogy is mondjam, kalapácsot magaddal hozd? Ha már mindenáron cipekedni akarsz, legalább valami méltó holmit vigyél, ne ezt a hitvány szerszámot!
Kittemberger szúrós tekintettel nézett vissza, miközben megigazította a vállán fityegő zsákot, amelyben a szóban forgó kalapács éktelenkedett.
– Arzén, neked fogalmad sincs egy expedíció valódi szükségleteiről – mondta. – Nem érted, hogy itt, az őserdőben minden egyes tárgynak megvan a maga helye és haszna. Vannak például helyzetek, amikor a puskám után ez a kalapács lesz a legjobb barátom.
– Puskát ne is emlegess, azok után, ahogy tegnap elhibáztad azt az oroszlánt – legyintett Arzén. – De bárcsak egy elöltöltős mordályt cipelnél! A szúnyogok ellen az is többet ér, mint az efféle alantas szerszám. Egy expedícióban nem süllyedünk le a fizikai munka szintjére! Ha szükségünk van valamilyen munkára, majd szerződtetünk munkásokat a legközelebbi városból!
Kittenberger felhorkant, és kihúzta magát.
– Arzén, te nemcsak megközelíted, hanem át is léped a nevetség határát! Itt nincsenek szolgák, nincs város, csak az őserdő, és ha te nem veszed észre, hogy itt a túlélés szabályai egészen mások, akkor mindennek a tetejébe még reménytelen eset is vagy!
Arzén akkorát szökkellt, mintha egy kígyó harapott volna belé.
– Még hogy én?! Reménytelen eset?! Én, aki ezt az egész expedíciót szerveztem?! Tudd meg, Kittenberger, én vagyok itt a főnök! Én döntöm el, hogy mit viszünk és mit nem!
Kittenberger állkapcsa megfeszült, de visszavágott.
– Akkor talán menj tovább egyedül, és ha kelepcébe kerülsz, kérdezd meg az odatévedő oroszlánt, hogy ő mit döntene!
Arzén arca egy pillanat alatt lilává változott.
– Nos, ha így áll a dolog, akkor magadra hagylak! Menj, és használd azt a hitvány kalapácsodat, ha tudod!
Azzal megfordult, és büszke léptekkel távolodni kezdett. Kittenberger döbbenten nézett utána, mert erre nem számított. Az expedíció költségeit tényleg Arzén állta, és neki azon az egy kalapácson kívül nem sok értéke volt, amit pénzzé tehetett volna. De ha már így alakult, dacból is továbbment, és hamarosan jajveszékelésre lett figyelmes. A hang forrását követve egy tisztásra bukkant, ahol egy fiatal bennszülött férfi vergődött egy oroszlánok foglyul ejtésére szolgáló csapdába szorulva.
Kittenberger tudta, mit kell tennie: megmarkolta a kalapácsát, és egy jól irányzott ütéssel kilökte a rögzítő pöcköt a csapdából. A kiszabadított fogoly azonnal felpattant a földről, és elfutott, de nem sokkal később néhány idősebb bennszülöttel tért vissza, akik tisztelettel meghajoltak Kittenberger előtt, mert kiderült, hogy a kiszabadított fiú az uhu törzsfőnök unokája volt.
Az uhu törzs ennivalóval és fiatal lányokkal látta el Kittenbergert, és bár az utazó fejében ott motoszkált a gondolat, hogy később talán fel fogják áldozni, Béla bácsi, a törzs vezetője derűs mosollyal oszlatta el a kétségeit.
– Kittenberger úr, mi itt a dzsungelben talán nem vagyunk civilizáltak, de azért nem is vetünk mindenkit az oroszlánok elé – mondta ékes pesti magyarsággal, egy pillanatra megcsillantva a Duna menti népek szarkasztikus humorát.
Kittenberger ekkor elnevette magát, majd pertut ivott Béla bácsival, akiről kiderül, hogy vándorfényképészként vetődött erre a vidékre, ahol a képei alapján mágusnak hitték, és megválasztották vezetőjüknek (ma is gyakran előfordul ilyen tévedés a politikai életben – a szerk. megjegyzése). Mivel Arzén ekkor már nyomtalanul eltűnt az őserdő mélyében, Kittenberger azzal áltatta magát, hogy ha szerencséje lesz, talán ő is talál majd egy másik Béla bácsit, akinek kiszabadíthatja az unokáját – csakhogy nála nincs kalapács.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
