Attól a pillanattól, hogy az egyik ősember fejbe csapta a másikat egy kődarabbal, folyamatosan zajlik köreinkben a fegyverkezés. Az ölésre alkalmas eszközök választéka ma már bőséges, de azokban a régi időkben csak a kő volt beszerezhető, és bár használták becsülettel, nem ment miatta csődbe a gazdaság. A követ nem kellett importálni, vagy forrásokat elvonni miatta más területektől. De aztán ez megváltozott, mert az okosak kitalálták, hogy a kő sokkal hatékonyabban pusztít, ha távolról vetik be. Az apróbb köveket rászerelték a nyíl- és lándzsahegyekre, ami kényelmessé tette a gyilkolást (nem kellett a kézben tartott szikladarabbal lesújtani az áldozatra), másrészt megnőtt a fegyverek előállítási költsége. Ma már ott tartunk, hogy a legfejlettebb „nyílhegyek” – a lopakodó technikával rendelkező vadászgépek – darabára kb. 100 millió dollár.
A kérdés persze jogos: ha ilyen drágák ezek az eszközök, miért nem költjük a pénzünket valami hasznosabbra? A válasz kétszeresen is fájdalmas. Először is, a fegyverekre fordított pénzt gyakorlatilag elvész. Ha megveszünk egy repülőgépet, az nem egy megtakarítás lesz, amit ugyanúgy visszaválthatunk, ahogy a banki lekötéseket. A harci eszközökből akkor sem lesz kórházi CT-t, ha megpróbáljuk őket újrahasznosítani, és faültetési programot sem kezdeményezhetünk az alkatrészeikből, mert azok annyira specifikusak, hogy sehol másutt nem használhatók. A harcászati eszközökbe fektetett pénz ott porosodik a hangárakban, raktárakban, és közben folyamatosan veszít az értékéből, mert ezek a ma még csúcstechnikás gépek, berendezések ugyanúgy elavulnak, ahogy egy régi, freonos hűtőszekrény. Csak akkor válnak a hasznunkra, ha háborúban vetjük be őket, ám ezzel az a csalafintaság, hogy ha van feneketlen pénznyelő kút, akkor az a háború. A fegyverek elromlanak, karbantartásra, alkatrészcserékre szorulnak, de ami ennél sokkal nagyobb deficit: meg is semmisülnek, vagy olyan létesítményeket pusztítanak el, amelyek az emberi élet számára hasznos termékeket, szolgáltatásokat biztosítottak.
Ha egy ország százmilliárdokat fektet a hadserege fejlesztésébe, előbb-utóbb kísértést kezd érezni arra, hogy ki is próbálja a portékát, és ezzel a világ – amely amúgy is hajlamos beleremegetni saját bizonytalanságaiba – újabb feszültséggócokkal gazdagodik. Az a hadsereg, amelyik elég nagy és talpig fel van fegyverezve, előbb-utóbb öntörvényű, kezelhetetlen fenevaddá válik.
És itt jön a lényeg: a fegyverkezésre költött pénz az élet jobbításától von el forrásokat. Gondoljunk bele: ugyanazért az összegért, amelyet egy korszerű csapásmérő rakétarendszerért kicsengetünk, egész városokat lehetne energiatakarékosra korszerűsíteni, megújuló energiával ellátni, ingyenes oktatási ösztöndíjrendszereket létrehozni, vagy akár az egészségügy frontvonalán védekező szakembereket megfizetni. Ezek mind olyan védelmi rendszert építenek az emberiség köré, amelyek nem ellenséget keresnek, hanem megakadályozzák azok létrejöttét.
De a fegyverhez hasonlóan a reménynek is vannak működési költségei. Csakhogy amíg az előzőhöz acélt, puskaport, félvezetőket és ideológiai tűzijátékot rendelünk, addig az utóbbihoz bizalmat, szolidaritást és kompromisszumot. Ez tűnik nehezebbnek. Egy rakéta nem vitatkozik, csak halkan zúg a kilövőállásban, miközben eszi a pénzt, amit akár bölcsődei férőhelyekre is lehetne fordítani.
A végkövetkeztetés innentől az, hogy a fegyverkezés – bármilyen furcsa – nem is annyira az ellenség, mint amennyire a jövőnk ellen irányul. Minden kilőtt golyóval elviszi egy csésze kávé árát, egy gépkarabélyból leadott rövid sorozat költségeiből pedig akár meg is ebédelhet egy ember.
Így lesz a biztonságból olyan luxus, amit egy közösen elkortyolt kávéval olcsóbban – és sokkal emberibben – is meg lehetne vásárolni.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
- Tóth Ágoston
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
