2025 a kvantumfizika éve lesz, és mi sem természetesebb, mint hogy az irodalom is felkészül a szubatomi forradalomra. De vajon milyen lehet a kvantumirodalom? Egyáltalán, hogyan lehetne olyan történetet írni, amely egyszerre igaz és hamis, befejezett és befejezetlen, olvashatatlan és lebilincselő? A kvantummechanika logikája szerint ugyanis minden történet egyszerre történik meg – egészen addig, amíg el nem olvassuk.
A kvantumirodalom egyik alappillére az elbeszélési szuperpozíció: egy novella főhőse egyszerre éli boldogan az életét és hal meg egy buszbalesetben. Az olvasó egyfajta irodalmi mérést végez azzal, hogy eldönti, melyik valóságban hisz. A kvantumregényben a főszereplő egy időben három különböző szerelmi szálon mozog, és csak a lapozás pillanatában dől el a sorsa.
A kvantumirodalom szerzői számára a heisenbergi bizonytalansági elv különös problémát jelent: minél pontosabban szeretnék meghatározni egy szereplő jellemét, annál kevésbé tudjuk, merre halad a cselekmény. Ez pedig egyenes út a posztmodern irodalom felé, ahol minden relatív, és semmi sem biztos.
A kvantumpróza legnagyobb hatású szerzője természetesen maga Schrödinger lenne, akinek főhősei egyszerre léteznek és nem léteznek, történeteinek befejezése pedig csak attól függ, hogy a könyv borítóját becsukva vajon elfelejtjük-e őket.
Egy ilyen műfajban a krimi szinte lehetetlen, mert a gyilkos egyszerre lehet bárki és senki – amíg valaki el nem olvassa a megfelelő szövegrészt, és meg nem figyeli a bűntett előzményeit.
De mit jelent mindez az olvasás élményére nézve? Egy kvantumregényt nem lehet egyszerűen elolvasni, hiszen a befejezés mindig szétesik a megfigyelő szeme láttára. Ráadásul minden egyes olvasás alkalmával más és más történik, attól függően, hogy milyen sebességgel haladunk a sorok között, milyen szögben tartjuk a könyvet, és milyen lelkiállapotban vagyunk. Egy kvantumköltő verssorai között pedig tetszőleges szóközök nyílnak meg, amelyek minden egyes olvasáskor új jelentésmezőket hoznak létre.
A kvantumirodalom tehát egyfajta irodalmi hullámfüggvény, amelyet az olvasás aktusa hoz létre. A kérdés már csak az: vajon az olvasó maga is része lesz a történetnek, vagy pusztán egy kísérleti szubjektum a nagy kvantumirodalmi laboratóriumban? Ez az a paradoxon, amelyet 2025-ben mindenkinek magának kell eldöntenie. Vagy nem kell eldöntenie. Vagy egyszerre mindkettő.
______________________
A leadképen az 1932-es koppenhágai kvantumirodalmi konferencia résztvevői láthatók. Balról jobb felé haladva: Dr. Szitarity Alojz (Magyarország) – Kvantumkarakterológia, avagy az elvont figurák pszichoanalízise, Prof. Zacharias Hüberwasser (Németország) – Irodalmi térgörbületek és paradox elbeszélések, Archibald Pennymore (Egyesült Királyság) – Az önmagukat megsemmisítő narratívák és időhurkok mérési módszerei, Evelina Twickering (Egyesült Királyság) – A hirtelen cselekményfordulatok matematikai modellezése, Dr. Maximilian Grieben (Ausztria) – Kvantumlíra és hullámfüggvény-metrikák a gyakorlatban, Franz Ignatius Doppelgänger (Németország) – Párhuzamos univerzumok és irodalmi alteregók, Hugo Käsereibe (Svájc) – Az önmagukba záródó mondatok és a Möbius-regények, Wilbur McGuffin (Egyesült Államok) – Cselekménycsavarok és rejtett narrációk, Hector Barrique (Franciaország) – Egyszerre befejezett és befejezetlen történetek, Lord Percival Cliffhanger (Egyesült Királyság) – Végtelenített feszültségek a befejezetlen regényekben, Dr. Reginald MacGuffin (Skócia) – Jelentéktelen, de mégis nélkülözhetetlen történeti elemek.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
