Andrea a telefont nézte. A mai napon a magánnyomozótól érkezett e-mailben ott van az, amit évek óta kutatott, most még sincs bátorsága felemelni a kézibeszélőt és a számot beütni.
Mély levegőt vett, majd a kézibeszélőt felemelte, egymás után nyomkodta a gombokat. Kicsöngött. A harmadik csöngés után egy vidám férfi hang szólt bele.
– Halló!?
– Jó napot! – kezdte félénk hangon – Szabó Andrea vagyok.
– Igen? – kérdezte türelmetlenül a férfi.
– Ön Nagy Zoltán?
– Igen. Segíthetek?
– Elnézést, hogy zavarok és bocsánat a zavarásért, de azt hiszem mi testvérek vagyunk. – Most már megnyugodott. Kimondta, nincs visszaút. Bármi is történik ezután, már nincs mitől félnie.
– Tessék? Maga szórakozik velem? – háborodott fel a férfi.
– Nem. Kérem, hallgasson meg! – könyörgött. Nagyot nyelt. – Ha jól tudom, akkor önt örökbe fogadták a szülei még csecsemő korában, ahogy engem is.
Csend. Egyedül a férfi szuszogása hallható. Hogy nem tette le, az már reménykeltő. Végül kicsit karcos hangon szólalt meg, mint amikor a torok hirtelen száraz lesz a váratlan helyzetektől.
– Igen, ez így igaz. De ez még nem jelenti, hogy testvérek lennénk.
– Három éve kezdtem el kutatni, kik a szüleim. Sajnos már csak a Halotti anyakönyvet találtam meg. A szomszédjuk viszont elmondta, hogy a szüleim szegények voltak. Amikor anyu terhes lett, akkor ikreket várt. Nem tudták vállalni a gyerekeket, ezért a szülést követően azonnal örökbe adtak, az intézet pedig pár napos csecsemőként, más-más családhoz adta a két testvért. Én egy ikerpár lány tagja vagyok. A magánnyomozó, akit megbíztam a testvérem felkutatásával, az Ön nevét és elérhetőségét küldte el ma reggel.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el Andrea száját, amikor végre elmondhatta az egész kálváriáját. Zoltán megköszörülte a torkát.
– Ez biztos?
– Igen. A nyomozó beszkennelt mindent. Születési anyakönyvi kivonat, örökbefogadási papírok, minden.
– Akkor te vagy a testvérem? – kérdezte elfúló hangon.
– Igen, Zoli. Én.
– Andrea, ugye?
– Igen.
– Hol laktál?
– Kőbányán.
– Ne hülyéskedj. Én is. Melyik utcában?
– A Dombtető 14-ben.
– Na ne! Én a Kővágó 18-ban. – Hangja egyre izgatottabb. – Hanyadik emeleten?
– Hatodik – felelte vidáman Andrea.
– Te most szórakozol? Én is.
– Melyik iskola? – vette át a kérdezést a lány
– A Harmat utcai, Edit néni az osztályfőnök.
Harsány röhögés a telefonban. Andrea nem bírta abbahagyni, majd nyugalmat erőltetve magára, megszólalt.
– Én pedig Gabi nénihez. Utána melyik suli?
– László gimi a Kőrösin.
– Detto.
– Egyetem? – kérdezte Zoltán, halk kuncogások kíséretében.
– Corvinus.
– Szintén. Ezt nem hiszem el! Egymás mellett élünk úgy, hogy fogalmunk sem volt a másikról. Egymás életét soha nem kereszteztük, mégis nap, mint nap egymás közelében vagyunk.
– Mint két párhuzamos egyenes – nevet most már felszabadultan Andrea.
– Igen. Van kedved találkozni?
– Persze. A Végtelen megfelel?
– A Végtelen jó hely. Este ott – búcsúzott el Zoli soha nem látott testvérétől.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.