CipurkaIsmét irodalmi közösségi játékra hívjuk az effajta barátkozástól nem rettegő író/olvasókat. Ezúttal erről a nemrég publikált hírről kell mininovellát írni:
„Véletlenül hasissütit szolgáltak fel gyászolóknak Németországban.” (forrás: Index) .
A valódi történetet nem kell kinyomozni, untig elég, ha szabadon futó üzemmódba kapcsoljuk a fantáziánkat.
A legjobb 3 művet egyenként 5000 forinttal jutalmazzuk.
Beküldési határidő: 2019. november 3. éjfél.
Beküldési levélcím: regenytar@gmail.com .
Ha nem kapunk legalább 10 közlésre alkalmas művet, a pályázatot érvénytelennek tekintjük és a díjakat nem osztjuk ki.
A beküldött és elfogadott művek utólag nem javíthatók és nem vonhatók vissza.
A fent jelzett határidőig egy pályaművet kaptunk, amelyet az eredeti kiírást módosítva – e szeint, ha tíznél kevesebb munkát kapunk, a pályázatot érvénytelennek tekintjük – 5000 forint jutalomban részesítünk. A beérkezett pályamű:
Hujder Adrienn: A nagy titok
Herr Manfred felült, végignézett az őt gyászolókon, majd kimászott a koporsójából.
– Most elmondom nektek a nagy titkot, amit minden ember tudni vágyik. Hogy mi vár ránk a halál után. Figyeljetek ide!
Susanne néni volt az első, aki észrevette őt, mivel a nevetéstől lebukott a székéről, és egyenest Manfred padló fölött lebegő lába elé zuhant. Kezében még ott szorongatta a hasist tartalmazó csokis süti maradékát. A virrasztást szervező temetkezési cég egyik alkalmazottja véletlenül összekeverte a saját „boldogságkekszeit” azokkal, amiket a tálcákra kellett kitennie.
– Nézzétek már, hát nem föltámadt? – kiáltotta el magát a néni. Parókája kissé félrecsúszott, ami többeket is jókedvre derített. Köztük Hans doktort, a család egyik kedves barátját.
– Nocsak, tényleg! Ebből csodás esszét írok majd a Tudományok Lapjába! „A holt férfi, aki él!”, ez lesz a címe. Imádni fogják! – kapta fel az egyik gyertyát, amely szerencsére azonnal ellobbant a hirtelen mozdulattól, és mintha csak toll lenne, veszettül írni kezdett vele a falra.
– Megeszi az agyunkat! Mindenki meneküljön, amerre lát! – kiáltott fel hirtelen Stephan, az elhunyt fiatalabb testvére. Kétszer körberohanta a helyiséget, majd lendületből nekifutott a csukott ajtónak, és kiterült.
– Sarah akkor biztonságban van – tört ki a kontrollálatlan nevetés a kis Marie-ból, és hátba csapkodta a húgát, aki éppen egy képzeletbeli muffint üldözött. A kislány az ütögetésre abbahagyta eme tevékenységét, és sipítva fordult az anyja felé, alsó ajka lebiggyedt.
– Mama, Marie azzal csúfol, hogy nem finom az agyam!
Egyszerre kezdett el mindenki röhögni. Visító, horkantó, röfögő és nyerítő hangok töltötték be a szobát. Csak Stephan nyüszögött a sarokba bújva, aki az ajtóval való kemény találkozás után már magához tért, de még mindig szentül hitte, hogy mindjárt meglékelik a koponyáját.
Herr Manfred égnek emelte a tekintetét, és sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Hagyjuk az egészet! Majd mindenki megtudja a maga idejében – mondta. Visszamászott a koporsójába, és magára csukta a fedelét.