A valósággal senki sem szeret szembesülni

A valósággal senki sem szeret szembesülni

Paládi Zsolt az írott történelem során elsőként nyerte el a Regénytár Mestermű Két Csillaggal minősítését a szatelit honlapunkon közölt folytatásos regényéért, amely színvonalában és népszerűségében is megfelelt játékosan virtuális díjazásunk feltételeinek. Ebből a remek alkalomból, amely reményeink szerint még átfogóbb együttműködéshez fog vezetni, díjazottunkat olyan témákról faggattuk, amelyek egyetemességük és személyre szabottságuk jellegénél fogva mindenkit érdekelhetnek ebben a metagalaktikában.

 

Hogyan keletkezett az írás iránti szenvedélyed?

 

Írás utáni szenvedélyem nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem már kiskamasz koromtól érlelődött bennem. Először az irodalom, a könyvek iránti szerelem bontakozott ki bennem, majd arra gondoltam, magam is hasonlóakat fogok írni. Nem volt határozott pályaválasztási elképzelésem, nem tudtam, hogy egy lapnál vagy az oktatásban vagy egy könyvtárban kötök ki, csak abban voltam biztos, hogy könyveket szeretnék írni. Akkor, a nyolcvanas években az irodalom által felvetett életkérdések és filozófiai kérdések még sokkal több embert foglalkoztattak. Sokkal szervezettebbek voltak az irodalmi szervezetek, sokkal szélesebb volt az irodalmi közvélemény, sokkal pezsgőbb volt a szellemi élet. Engem ez tévesztett meg, később, a 90-es évek derekán, fiatal magyartanárként ezért nem is tudtam mit kezdeni a felismeréssel, hogy irodalomról elmélkedni, beszélgetni, gondolkodni, nos, ez senkit sem érdekel, csak engem, meg néhány hozzám hasonló csodabogarat. Meglehet, már a nyolcvanas éveket is illuzórikusan láttam, de a rendszerváltozással valóban más világ köszöntött be. Akkor már mindenki másra figyelt, illetve hirtelen kaotikussá vált a világ, lehetetlenné vált kiigazodni benne. Ezt a kaotikus világot szerettem volna megörökíteni Kiskapitalista kalauz című regényemben, ami végül 2005-ben jelent meg. Ez volt a második kötetem. Az első, a Szakszerű felszabadítás novellái szintén sokat foglalkoznak a rendszerváltás korának értékválságával. Ez a „szellemi összezsugorodás”, ahogy én nevezem, azóta is olyan csalódás számomra, amit máig sem tudtam feldolgozni. Néhány kitartó tudós azt mondja, hogy irodalom nélkül a világ durvább, érdesebb, kíméletlenebb és embertelenebb lesz, és én valamint nemzedékem érzékenyebb tagjai, valóban megtapasztaltuk, hogy a világ durvább, érdesebb, kíméletlenebb és embertelenebb lett. Félelmetes élmény volt, sajnos kevesek az eszközeim arra, hogy mennyire. De azóta sem adtam fel, hogy át tudom adni az érzéseket, ezért dolgozom továbbra is, no meg a kamaszkori álmokért.

 

Melyek a főbb állomáshelyek az irodalmi munkásságodban?

 

Az első kötetem megjelenése 2001-ben már egy apadóban lévő irodalmi érdeklődés közegében ért, mégis elég sok recenziót és méltatást kaptam. A második kötetemről már ezt kevésbé mondhatom el, pedig ettől vártam a kiugrást, ám a Kiskapitalista kalauz a társadalmat már egy olyan apatikus állapotban találta, amikor már semmivel sem lehetett felrázni. A rendszerváltás módját, történéseit élesen kritizáló regény mögül hiányzott az igazi reklám és felhajtás. Bár volt esélye annak is, hogy egy nagy és tőkeerős kiadónál jelenjen meg a könyv, végül nem így lett. Így is sokan felfigyeltek rá, elsősorban civilek, kaptam értékes olvasói leveleket is, de a szakma részéről csak néhányan szóltak hozzá, például Sebeők János írt róla elismerő kritikát a Magyar Nemzetben. Ezt összességében egy elszalasztott lehetőségként értékelem, de hát erről a világ tehet, amely közönyös és azt hiszem, csak akkor kap észbe, amikor már késő lesz. Ugyanígy történik majd a klímaváltozás kérdésében is. Az ország egyetemei ontják magukból a diplomás embereket, a művelt, aktívan gondolkodó emberekből mégis nagyon kevés van, ha körülnézünk, ezt látjuk. A Kiskapitalista kalauz megjelenése után az új műveimre csak nagyon nehezen találtam kiadót és megfelelő támogatást. 2017-ben jelent meg A Sötét oldal című novelláskötetem, majd egy évre rá az Önmegvalósítás művészi fokon című esszékötetem. Idén szintén egy esszékötettel jelentkezem, ugyanakkor szeretném tető alá hozni mielőbb a Hová tűntek a férfiak? című regényemet is, amit az olvasók a Regénytárban is követhetnek folytatásokban.  Ennél a könyvnél sokkal több reagálásra számítok, szerintem a modern párkapcsolatok széthullása mindenkit foglalkoztat ma. Persze vannak, akik ezt a kérdést is elhárítják, de ők már kiszálltak a könyvek világából, azt gondolják, ez egy öncélú és ódivatú világ. Az én nemzedékemnek még eszébe sem jutott így vélekedni.

 

Beszéljünk kicsit a honlapunkon is közölt regényedről. Honnan ered az ötlet, kiknek szántad, mi az üzenete, miért éppen ez lett a formája?

 

A Hová tűntek a férfiak? ötlete, kicsit szemtelenül, a sikeres szingliregények nyomán született. Ezek egy része ártalmatlan, egy része azonban végtelen panaszáradat a férfiakkal szemben. Arra gondoltam, álljunk meg egy pillanatra – engem ilyen esetben érdekelni szokott a másik fél álláspontja is! Valóban, hallottam már nőktől azt, hogy szívesen nézné egy férfi szemszögéből a párkapcsolati problémákat. Ugyanakkor ezekben a csetlésekben-botlásokban, vergődésekben egy férfi is saját sorsára ismerhet. Egy erdélyi ismerősöm- szimpatizánsom – nem profi író – azt mondta, ő kötelező irodalomnak írná elő a fiúknak a középiskolában, annyit lehet belőle tanulni és annyira felkészíti őket az élet megpróbáltatásaira. Ez persze nem fog megtörténni, most biztos, hogy nem, de én bízom benne, hogy nem leszek mindig ennyire a periférián. Előbb-utóbb a történelem rákényszeríti az embereket arra, hogy szembesüljenek, nem lehet mindig menekülni. A túl nagy jólét persze elveszi a gondolkodás élét, de maradhat-e mindig ez a jólét? Vagy egyszer rájövünk majd, hogy túlságosan elringattak minket? A jövő kisebb kataklizmával fenyeget, a környezetünk biztosan vissza fog vágni és remélem, hogy ennek kapcsán majd visszatérnek egyes létfilozófiai kérdések. Olyanok, mint hogy: biztosan helyesen éltünk? Biztosan helyesen gondolkodtunk a világról, helyesen jelöltük ki a saját szerepünket? Helyes volt, hogy elhanyagoltuk a hagyományos családmodellt és minden esetben az egyéni boldogulást tartottuk zsinórmértéknek? Engem ma is ezek a kérdések foglalkoztatnak és a jövőben az emberiségnek, benne saját nemzetünknek is egyre többet kell ezzel foglalkoznia.

 

A jövő egy ilyen átfogó beszélgetésben kikerülhetetlen. Mire és hova irányulnak írói terveid, elképzeléseid, szándékaid, álmaid, vágyaid és/vagy reményeid?

 

Mi az, ami visszacsábítja az olvasókat? Szerintem bizonyos rétegeket már semmi sem csábíthat vissza, ők másképp értelmezik a világot, a filmek, játékok világában érzik otthon magukat. Ha meggondolom, az előző rendszerben is kimaradtak ezek a rétegek, jó, ha évente egy-két könyvet elolvastak, csak ezt nem volt divat hangoztatni. Ma már ez nyíltan vállalható, aminek az a következménye, hogy azt az évi egy könyvet sem olvassák el. Úgy lett érdekes az irodalom, persze most is keveseknek, hogy hasonló szerepet tölt be a filmekhez és a játékokhoz, kiemel a valóságból és eltávolít tőle. Kicsit elbódít, mint azok, nyilván sokkal színvonalasabban és kulturáltabban, de mégis. A történelmi regények, történelmi fantasyk népszerűek lettek, nem is mondanám, hogy alaptalanul. Ezeket úgy gondolom, hogy veszik, de szükség lenne másra is, azonban a valósággal senki sem szeret szembesülni. Mindenki menekül. A mai ember kényelmes, ami kényelmetlenül érinti, az elől elmenekül. Az én egyik módszerem, hogy humorba csomagolom a keserű pirulát. Így azért nem kerülgetik annyira és a visszajelzések szerint élvezik is, amit olvasnak. Pozitív visszajelzéseket szoktam kapni, de a dolog visszaüt, amikor a szakmáról van szó, a szakma fejcsóválva veszi tudomásul a kísérleteimet. Mégis, ha a szakmai rosszallás megszűnik, talán az olvasók szélesebb rétege lesz kíváncsi az írásaimra.

 

 

 

 

 

Megjegyzés ehhez a témához: "A valósággal senki sem szeret szembesülni"

  1. Avatar
    Névtelen   2019-10-07 at 22:38

    Az Igaz történelmi ezeréves történelmünk lehetetlenség meg írni
    annyira ősze vagyonk házasodnak hogy az igazságot ne lehet
    Ki mondani. A Carpat medence elles kamra, csak legyen
    neppeseg ki,meg műveljenek, de az emberiség a tudománynak el
    S elfelejti az Atmosferat, Ionosferat s sztra5osz fér át pedig
    Ezek kerositassaval, el hervad a földi ellet.

    Válasz

Szóljon hozzá