Suhec az árny támadásától megmenekülve hazaér, és összegzi az eddig felderített részleteket. Másnap a szövetkezeti irattárból szerzett dokumentumok alapján rájön, hogy a szőlőskert tulajdonjoga egy rejtélyes záradék köré épül, amely a báró legendás kincséhez kötődik. A legenda szerint a báró elásott egy ládát a szőlőskertben, amelyhez egy „átok” is kapcsolódik. Suhec meggyőződése, hogy Gyürkés János rájött a kincs rejtekhelyére, és ez vezetett a halálához. Az események középpontjában egyre inkább a kincs és a szövetkezet sötét üzelmei állnak, miközben Suhec kezdi megérteni, hogy a rejtély megoldása még veszélyesebb lehet, mint gondolta.
Suhec gondolatai a plébános atyára és Boriskára terelődtek. Kondás atya látszólag semleges megfigyelő volt, de Boriska azt tanácsolta neki, ne „csak” a papra figyeljen. Vajon az atya is tudott a kincsről? És ha igen, Julcsa hogyan kapcsolódott mindehhez? Valószínűleg valamilyen titkos szálak fűzték őket össze, amit János talán leleplezett. Suhec arra következtetett, hogy ez a közös ügy nem lehetett más, mint a szőlőben elásott kincs.
Teljesen logikus volt azt feltételeznie, hogy János megtalálta a báró elrejtett vagyonát, és mert Kondás atya a misebort a szövetkezettől vásárolta, pontosan tudta, milyen üzelmek zajlanak a szerződés záradéka körül. Boriska pedig képes volt bárkit megszédíteni a piros ruhájával, hogy aztán kiszedjen belőle mindent, amire kíváncsi. Elképzelhető, hogy ő is kapott némi hallgatáspénzt, sőt, látva a luxust, amiben élt, ez több volt, mint biztos. És hát Boriskáért Suhec egyébként sem tette volna tűzbe a kezét, pláne, hogy a jelek szerint mindent tudott a háttérben zajló üzelmekről. Minden szépen, csöndben és titokban zajlott, amíg Gyürkés János fel nem borította az egyensúlyt.
Suhec érezte, hogy egyre közelebb jár az igazsághoz, de a neheze még csak most következett. Muszáj volt körülnéznie a szőlőskertben is, mert száz százalékig biztos volt benne, hogy a helyszínelő rendőrök nem foglalkoztak a kincshez vezető jelzésekkel. Tovább bonyolította a dolgát, hogy tüzetesen vizsgálódni ugyebár csakis nappal lehet, ám akkor őt is mindenki látja.
De mielőtt erre a bonyodalomra megoldást talált volna, előbb fel kellett derítenie Boriska és Kondás atya kapcsolatát. Úgy vélte, ha egyértelmű bizonyítékot talál erre, János gyilkosát is leleplezheti.
Ám ekkor mintha villám csapta volna meg, eszébe jutott Tőzeg Bálint, a kántor. Ő volt az, aki összekapcsolta a báró átkát a szőlőskert feltételezett titkával, és bár akkor ez nem tűnt fel, Suhec most már biztos volt benne, hogy ez csupán elterelő hadművelet volt. A misztikum és a legendák mezejére kellett terelnie a túlságosan is agilis újságíró figyelmét, nehogy olyas valamire jöjjön rá, amire nem lenne szabad.
Ráadásul a kántor el is szólta magát: „János nem a szőlő miatt halt meg.” Egy ilyen célzás nem lehet csupán megérzés. Tőzeg tudta, miért és hogyan következett be ez a haláleset, mert mindez ott volt a szavai mögött. És innentől már csak egy lépés volt eljutni addig a sejtésig, hogy a kántor nemcsak tudott a kincsről, hanem valószínűleg már a sajátjának tekintette azt. János halála innentől átminősült a lehető legközönségesebb rablógyilkossággá.
Most, hogy ilyen szépen felgöngyölítette a szálakat, Suhec már nem teketóriázhatott. Rögtön a templom felé vette az irányt, hogy színvallásra kényszerítse a kántort, aki fényes nappal aligha támadhatott rá bunkósbottal. De előtte, biztos, ami biztos, hagyott egy telefonos üzenetet Boriskának, hogy szóljon Kondás atyának is: alighanem megvan a gyilkos, mindketten jöjjenek utána a sekrestyébe.
Amikor Suhec belépett a templomba, Tőzeg éppen az orgonát tisztogatta.
– Adj’ isten jó napot! – köszönt oda Suhec élesen.
A kántor lassan felegyenesedett.
– Mit akar itt, Suhec? Mise nincs, maga meg nem szokott imádkozni.
Suhec egy lépést tett felé.
– De maga jobb lesz, ha imádkozik – mondta.
– Miért tenném? – fordult szembe vele a kántor.
– Mert maga ölte meg Jánost. Tudom, hogy így van.
Tőzegnek egyetlen arcizma sem rándult, Suhec pedig folytatta, most már kérlelhetetlen logikával sorakoztatva a bizonyítékokat.
– Maga volt az, aki összekapcsolta az átkot, az elrejtett kincset és a gyilkosságot, és maga az egyetlen, aki rendszeresen járt a szőlőbe, hogy misebort vételezzen a pincéből, vagyis János minden lépéséről tudhatott. Biztosan látta, mit csinál, és rájött arra, hogy mit fedezett fel. Amikor pedig észrevette, hogy én is elszántan nyomozok, engem is megpróbált megölni. Igazam van?
A kántor hirtelen elbizonytalanodott. Az ajka megremegett, majd egy elhaló sóhajjal lerogyott egy székre.
– Istenem… bűnös vagyok, elkárhoztam – motyogta. A hangjában a keserűség keveredett a kétségbeeséssel.
– János nem értette, hogy ez nem az övé! – kiáltott fel váratlanul. – Ez az én örökségem volt, a családomé! A báró szolgái voltunk, a nagyapám tudta, hol van a láda. De aztán János valahogy rájött… És nem hagyhattam, hogy elvegye tőlem!
Ekkor váratlanul felpattant, és mielőtt Suhec bármit tehetett volna, futni kezdett a kijárat felé. De Kondás atya és Boriska éppen akkor értek oda, és akaratukon kívül elvágták a menekülés útját. Tőzeg ekkora torony lépcsője felé vette az irányt. Suhec megpróbált elébe kerülni, de a kántor gyorsabb volt. Mire utolérhették volna, már fent volt a toronyban.
Suhec gondolkodás nélkül utána eredt, de előtte odakiáltott Boriskának, hogy hívja a rendőrséget. Kondás atya döbbenten nézte a jelenetet, szent ember lévén, nem vállalhatott szerepet ebben a mozgalmas akcióban.
Mire Suhec felért a harangtoronyba Tőzeg már az ablakban állt reszketve, de elszántan.
– Ne jöjjön közelebb, Suhec! – kiáltotta. – Ez az én titkom! Én találtam meg! Senki nem veheti el tőlem!
Suhec lassan közeledett.
– Nem kell így végeznie, Bálint. Az igazság kiderült, és az a kincs tényleg átkozott lehetett. Már így is vér tapad hozzá.
A kántor lábai remegtek, mintha már saját magától is félt volna.
– Gyürkés János, az a kapzsi bolond! Azt hitte, minden az övé lehet! – suttogta, inkább magának, mint bárki másnak. Majd hirtelen, szinte akaratlanul, folytatta. – De én tudtam, hol van! A nagyapám mondta el nekem. A déli szőlőparcellánál, a kőkereszttől tizenöt lépésre északra, a gróf ott ásta el a ládát!
Suhec szemei összeszűkültek. A kántor szeme elkerekedett, mintha rájött volna, hogy túl sokat mondott, de már késő volt.
Amikor a rendőrautók szirénái megszólaltak a távolban, a kántor utolsó, elkeseredett mozdulattal a korlátra lépett. Suhec hiába kiáltottak rá, egy szempillantás alatt a mélybe vetette magát.
Nem sokkal később, amikor a rendőrök egy ponyvával letakarták a torony mellett fekvő testet, a lármára odasereglettek közül kilépett Kiszácsi, a kocsmáros és Suhechez fordult.
– Mit mondott, hol van a kincs? – kérdezte izgatottan.
Suhec arca rezzenéstelen maradt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha válaszolni akarna, de aztán megcsóválta a fejét.
– Nem volt ideje megmondani. Magával vitte a titkot.
Boriska hitetlenkedve nézett rá.
– Biztos vagy benne? Nem mondott semmit?
– Semmit – zárta le Suhec határozottan, majd elfordult, hogy ne kelljen a hitetlenkedők szemébe néznie.
Ahogy hazafelé tartott, Suhec fejében világosan kirajzolódott a térkép, amit a kántor akaratlanul megfestett neki: a déli szőlőparcella, a kőkereszt, tizenöt lépés északra. Most már ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hol van a báró legendás kincse.
A gondolat egyszerre töltötte el diadallal és nyomasztotta a lelkiismeretét. De végül csak elmosolyodott, miközben a nap fényében önmaga elnyúlt árnyéka kísérte hazáig.
(Vége)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Mohai Öcsi
- easy
- Vitrányi Szabina
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
