A történet ott kezdődik, ahol minden igazán jó bűnügyi történet véget ér: egy elázott, macskaköves falusi úton, hajnalban. Az út melletti szőlőskertben egy helyi termelő, Gyürkés János, holtan hevert. Kezében egy üres borosüveg, arcán pedig olyan kifejezés ült, mintha életében először kóstolt volna minőségi italt. A nap még fel sem kelt, de már terjedt a pletyka a faluban: valaki meggyilkolta a vidék leghíresebb amatőr borászát, a Hordócsoda díj hatszoros nyertesét.
A rendőrök nyomában a községben helytörténészként és a Déli Harsona című lap külsős munkatársaként ismert Suhec Ernő is a helyszínre sietett. Ő még sosem nyomozott ilyen komoly ügyben, de jelentős szerepet vállalt különféle tyúklopások felderítésében. Volt tehát némi tapasztalata, különösen ha a híres „kendermagos rejtélyt” vesszük, amelyben ő jött rá, ki vitte el a kisbíró udvarából Pityut, a házikedvenc tyúkot. A szőlőskertben rögtön rá is bukkant egy nyomra, amikor az elhunyt mellett heverő borászati szöveggyűjteményt megpillantotta. Ebben a szőlészet aranyszabályai helyett egy kézzel írt fenyegető üzenetet fedezett fel.
„Vigyázz, János, ne lépj rá a varangyos béka lábára, mert a hordók között végzed!”
Ernő alig tudta visszafogni izgatottságát. A varangyos? Ez biztosan valami becenév lehetett. Talán egy helyi rivális, egy titokzatos borklubtag birtokolhatta.
„Muszáj felgöngyölítenem ezt a rejtélyt, különben a falu jó híre odalesz!” – mondta magában Ernő, és már meg is jelent előtte a címlap: „Hős helytörténész eredt a szőlős gyilkos nyomába!”
Rögtön munkához is látott: átnézte a régi jegyzeteit, amelyekből hamar kiderült, hogy senki sem az, akinek látszik. Kiszácsi, a kocsmáros, régebben azt nyilatkozta, hogy Gyürkés János legjobb bora csak egy import cucc, Cserepes, a polgármester pedig titokban befektetett a szomszéd falu sörfőzdéjébe, és még a papról, Kondás atyáról is kiderült, hogy jóval több bort fogyaszt, mint amennyit a misék megkövetelnek.
Suhec még aznap délután kiderítette, hogy a szőlőskertet, ahol Gyürkés János holttestére rábukkantak, egykor Kegyetlen Vilmos báró birtokolta. Ez annyira furcsa volt, hogy még inkább beleásta magát az ügybe. A báró történetét néhány évvel ezelőtt Galambos kántortól hallotta, aki mellesleg a falu élő enciklopédiája és szenvedélyes pletykaforrása volt.
– Tudja, Suhec úr – mondta a kántor, miközben a templom orgonáját hangolta –, az a szőlőskert maga az átok. A báró, akit a maga korában mindenki csak Varangynak nevezett, mert olyan csúf volt, mint egy mutáns kétéltű, 1946-ban veszítette el a birtokát. Azt mondják, mielőtt elhurcolták volna, ráborította átkát a földre. „Aki innentől bort készít erről a földről, annak keserű könnyeket hozzon az ital, és aki rajtam gúnyolódik, az velem találja magát szembe a hordók között!” Ezt mondta, aztán kitépte magát a fogdmegek szorításából, és belevetette magát a susnyásba. Mondhatni: eltűnt, mint az ördög. Azóta a szövetkezet képtelen normális bort készíteni arról az ültetvényről. Keserű, savanyú, ihatatlan lötty az egész. Csak Gyürkés Jánosnak sikerült ott valamit összepacsmagolnia, de ki tudja, milyen módszerrel?
Ez már több volt egyszerű babonánál. Suhec érezte, hogy a rejtély kulcsa a báró átkában rejlik. Miért lett volna János egyedül sikeres ott, ahol mindenki más kudarcot vallott? Az átokban nem hitt, de a titkos praktikákban annál inkább.
Aznap éjjel, amikor vad villámok szabdalták az eget és a harang önmagától kondult meg a szélben, Suhec lopakodva közelítette meg a paplakot. Tudta, hogy a báró utolsó napjairól szóló levelek a plébánia irattárában hevernek. A kántor ugyanis elszólta magát arról, hogy a pap elődje gyűjtötte ezeket a dokumentumokat, amelyek még mindig ott porosodnak egy régi ládában.
A viharlámpa pislákoló fényénél Suhec egy sperhaknival kinyitotta a paplakot, és beosont Kondás atya irodájába. Rögtön meg is találta ott a szóban forgó ládát. Gond nélkül leverte róla a lakatot, és kutatni kezdett a papírok között. Már-már kezdte azt hinni, hogy semmit sem talál, amikor keze egy különösen vastag borítékra akadt. A címzés kopott, de még olvasható volt: „Báró Kegyetlen Vilmos titkos borreceptje”.
Kapkodva feltépte a borítékot, és megdöbbenve olvasta a tartalmát. Nem az átok részletei voltak benne, hanem egy furcsa és részletes leírás arról, hogyan kell az ördög számára is fogyasztható misebort készíteni. A recept nem a megszokott szőlőfajtákra támaszkodott, hanem különös, alig ismert összetevőkre, köztük egy különleges, a néphiedelem szerint varangyos szőlőre, amelyet a báró állítólag maga termesztett.
Ahogy Suhec olvasta ezt az írást, egyre furcsább részletek kerültek elő. A báró állítása szerint a misebor nemcsak szakrális célokat szolgált, hanem az élet és halál határán táncoló lelkeket is képes volt visszahozni. Talán ez lehetett a kulcs János halálához is.
Ám ekkor az iroda ajtaja hirtelen kivágódott, és ott állt Kondás atya egy hatalmas, tömör fakeresztet szorongatva. Árnyéka óriásira nőtt a falon, szakasztott úgy nézett ki, mintha az ördög táncolna ott a villámok fényében. Suhec úgy ugrott föl a láda mellől, mint akit jáspis kígyó mart fenéken.
– Nos, Suhec Ernő – szólt az atya mély, de furcsán nyugodt hangon –, mit keres ön éjnek idején az én házamban? És miért turkál olyan holmik között, amelyekhez nincs semmi köze?
(folyt. köv.)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- Tóth Ágoston
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
