Haláli a mosolya

2021-11-16
684 olvasó

Köd ülte meg a városszéli temetőt. A nap a csupasz fatörzsek mögé ereszkedett, a görnyedt gnómnak, ahogy lépdelt a sírok között, úgy tűnt, a vöröslő korong börtönbe süllyedt. A torz alak besántikált a kriptába, körbejárt és megdöngette a koporsókat.

– Ébresztő, hölgyeim, uraim, eljött az ünnep újra – kiabálta. – A kintieknek is szólok mindjárt.

Valerie felült a koporsóban, fázósan átölelte bordaketrecét csontkarjaival.

– Már megint október vége van? – kérdezte vacogva, miközben kipöckölt egy pókot a szemgödréből. – Tehettél volna a tűzre, Anselm. Álmomban éreztem az őszt a fájós csípőmben.

– Magának már vagy tíz éve nincsenek ízületei, kedves Valerie – mondta Edmund, és szórakozottan lehántott egy hámréteget alkarjáról. A bőrdarabot a gnómnak dobta, aki csámcsogva tüntette el azt éles fogú szájában.

– És Vali még éltében csípőprotézist kapott – kontrázott valaki. A hullák felröhögtek.

– Ehh, férfiak! Először enyém a halálárnyékszék.

Egy frissen temetett nő megkérdezte, hogy mégis mit csinál ott egy csontváz, de lehurrogták. Valerie volt a kripta doyenne-je, testéről már teljesen lemállott minden hús – a többiek még csak oszladoztak. Vigyázni kellett, mennyi csipkelődést enged meg magának vele a hulla. Pár éve visszakézből olyat lekevert Marcónak, egy rockkoncerten agyontiport tininek, hogy a srácnak leesett a jobb füle.

Ahogy elvonult Edmund előtt, az csettintett zöldes nyelvével. Vali széles medencecsontja és protézisének csillogó csavarjai minden évben elkápráztatták. Rohadó pénisze azonban mozdulatlan maradt – Edmund egy prosztataműtét közben maradt az operálóasztalon. Megvakarta defibrillátor égette mellkasát, és hátrasimította ősz tincseit, nézelődni azért még szabad, gondolta.

Valerie a kőfülkében a korhadó polcon matatott. Ez az Anselm évről évre máshova teszi a parókámat, puffogott. Végre megtalálta, ott volt mellette a mirigykrém is. Bekente a koponyáját, és ráragasztotta a parókát. A foltos tükörbe nézett, és jobbra-balra forgatta a fejét. Megszámolta a fogait, megvolt mind a harminckettő. Vali éltében és holtában is büszke volt teliállkapcás, elbűvölőnek, majd démoninak tartott mosolyára. Tejfogainak kihullása óta rettegett attól, hogy végleges fogainak valamelyikét elveszti. Megsikálta a nagybecsű gyöngyöket puha mohakefével, majd megforgatta finom hamuban görényfark ecsetét, és szürke árnyalatokat pacsmagolt járomcsontjaira.

Meg volt elégedve magával. Kicsoszogott a kriptába.

– Tiétek a pálya, fiúk.

Edmund, málló beleinek engedve, az árnyékszék felé vette az irányt. A kübli felett guggolva búsan nézett le szederjes ölébe. Jövő ilyenkorra lerohad a micsodám, gondolta. Mikor végzett, beleszagolt a levegőbe, a pokoli bűz jókedvre derítette. A tükörbe nézett, vállon paskolta magát, azért még férfi vagy, vigyorogta magának. Előkotorta a polc hátsó sarkából az ördögszarv kapszulát, a nyelve alá helyezett egy bogyót, két másikat zsebre vágott. Ez az, bébi, suttogta. Belebokszolt a tükörbe, a letörő sarkát a pirulák mellé süllyesztette – hátha frizurát kell igazítani odakint.

Lassan mindenki elkészült, kimentek a domboldalba vájt kripta elé. A többiek, a földbe temetettek már vártak rájuk. Egy szakadt bőrdzsekis, fiatal tetem a sírján ülve egy kaszát fent. Marco odament hozzá, mutatta vérfoltokkal pettyezett, kapucnis fekete pulóverét és ajánlkozott, menjenek együtt.

– Oké, haver, döglesztően mutatunk együtt! – mondta a kaszás. – Tommy vagyok.

Edmund Valerie mellé furakodott, elrugdalta a közelben állókat, belekarolt és a fülébe súgta, hogy ő lesz a párja. Vali arccsontján elsötétültek a koromfoltok.

A holtak csapata elindult Gumbranch felé. Az utcák üresek voltak, a házak ablakai mögött vaskos függönyök lógtak, alig pár tornácon pislákolt egy-egy töklámpás vagy csupasz gyertya. Az emberek megtanulták az évek alatt, hogy nem tudják maskarákkal becsapni a holtakat, jobb ilyenkor békén hagyni őket, hadd kísértsenek, mulassanak, akár randalírozzanak is kedvükre. A halottak csapata kedveszegetten bandukolt. A régebben elhunytak meséltek, hogy mekkora bulik voltak anno, ijesztgetések, szívinfarktusok, tánc végkimerülésig és tovább, jó kis bunyók, féktelenebb években néhány fej is elgurult. Kilencszázhuszonötben vagy hét élő megégett a tűzben, amit egy jelöletlen sírba temetett gyújtott a templomban. Az volt a legvadabb éjszaka.

– Seeerály lehetett! – lelkendezett Marco. – És most ez így ennyi? lyen döglött még sose volt a Halloween. Ezért kár volt felkelni.

Kikapta a kaszát Tommy kezéből, és a legközelebbi ház tornácára futott. Belevágta a kasza hegyét a faburkolatba és mutáló hangján felordított.

– Gyertek ki, gyáva farokgyaluk! – Mikor érezte a tarkóján az ütést, vigyorogva fordult hátra. – Na vég… hova bújtál, te férgesszívű?

– Mocskos a szád, fiatalember! – kiáltotta Vali az utcáról és eldobta a második követ. Az szájon találta Marcót, a hullák felszisszentek.

– Ennyi elég lesz, nyanya – mondta Tommy, és a harmadik kő elől elhajolva egy földes szalvétát nyújtott Marcónak. – Lépjünk, haver, talán az éjjel-napalinál vagy a kúton lesz valami happening.

A hullacsapat szétszéledt, páran fejüket lógatva vagy hónuk alá csapva a temető felé vonszolták magukat. Edmund a kiserdő felé húzta Valerie-t, és amikor a csontváz nem figyelt, bekapta a két tablettát.

A kopasz fák között sétáltak, csevegtek, sajnálkoztak, hogy már ez az éjszaka sem a régi. Edmund hirtelenségére Vali nem számított. Mire felfogta, mi történik, a hulla nyelve már a fogai mögött matatott, ujjai csípőprotézisének csavarjait tapogatták.

– Mit csinál, Edmund, hagyjon! – A hulla nem tágított. Vali ráharapott a nyelvére, foszló szövetet érzett, majd egy éles reccsenést, és a földet borító levélszőnyeg megzizzent. Ellökte magától Edmundot, és aggódva kapott az állkapcsához. – Mi történt? Mondja már, maga himpellér!

A hulla nem mert válaszolni, remegve nyelte le nyelvének megtépázott darabját.

– Tükröt! – rendelkezett Vali. – Adjon már valamit, amiben megnézhetem magam.

Edmund kiszáradó ereiben táncot járt az ördögszarv por, az összes maradék vére a lába közé tolult.

– Itt van a zsebemben – hörögte. – Ve.. vegye ki, vegye ki!

Vali csontkeze a rongyos öltönynadrág zsebébe nyúlt. Edmund szemei felakadtak. A csontváz kihúzta az üvegcserepet, és ahogy a tükörbe pillantott, hirtelen valóra vált, amitől gyerekkora óta rettegett. Fogsorában feketén tátongott jobb metszőfogának helye.

– A fogam, kiverted a fogam, te nyomorult kéjenc! Tönkretetted a tökéletes fogsorom! – visította Vali és megtépte a parókáját.

Percek múlva nyugodott csak le. A ziháló hullára nézett és megcsóválta a koponyáját.

– Edmund, azt hiszem, magának is így lesz a legjobb – mondta, és belevágta az éles tükördarabot a hulla ágyékába. Velőtrázó sikoly rázta meg az éjszakát.

 

– Ez meg mi a pöcs volt? – kérdezte Marco a benzinkútnál, és kezében kihunyt a lángszórónak használt töltőpisztoly.

– Tököm tudja, biztos a kiserdőben is beindult a buli – röhögte Tommy. – Átnézünk oda?

– Naná! – kurjantotta Marco. Beakasztotta a benzinpisztoly ravaszát, és a földre dobta a töltőt. Üzemanyag bugyogott az olajos betonra.

Alig sétáltak el tízlépésnyire, amikor Marco hanyagul a háta mögé dobta égő öngyújtóját.

 

Miután a nap kiemelkedett börtönéből, az emberek előmerészkedtek. Perry Johnson a porig égett benzinkútjánál két elszenesedett tetemet talált, az egyik mellett kasza pengéje feküdt. Szólt a rendőrségnek, az egyenruhások nem sokat foglalkoztak az üggyel, ahogy a kiserdőben talált, bomló hulla ügyében is hamar lezárták a nyomozást. Az áldozatokat nem lehetett azonosítani, és a megyében nem jelentették senki eltűnését. Az emberek pletykáltak, hogy nem most haltak meg azok. Margo, a burgerező pincérnője a szóbeszéd hallatán keresztet vetett, úgy mondta, hogy inkább felejtsük el azt az átkozott éjszakát, hisz’ mindjárt itt a hálaadás.

A biztosító ügynöke hümmögve járt körbe a leégett kúton, és egy hét sem kellett, míg megérkezett Perry számlájára a biztosítási összeg. A Pike Insurance-nek megért pár ezer dollárt, hogy ne halljanak többé a Gumbranch-i Halloweenről. Vagy akár csak egy évig.

 

________________________________

Horror novellaíró pályázatunk második helyezett munkája.

 

KAPCSOLÓDÓ LINKEK

Hobbinak tekintem, de komolyan veszem – interjú Keszthelyi M. Nándorral, a Regénytár horrornovella-író pályázatának második helyezettjével

Az írás lélektana (videó) – Interjú Forrai N. Eszterrel, a Regénytár horrornovella-író pályázatának első díjasával

Csendélet – Forrai N. Eszter győztes novellája

A novellapályázat eredményhirdetése (videó)

A novellapályázat beharabgozója (videó) 

Szükségünk van az ön segítségére, ezért arra kérjük, a lentebb látható kerek Facebook ikonra kattintva ossza meg ezt az írást, hogy mások is megtalálhassák.

Keszthelyi M. Nándor

(1980., Budapest) Jogász, emellett amatőr író, aki szorgalmasan és kisebb sikerekkel ostromolja az irodalom irdatlan bástyáit.

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL