A Szfinx mosolya

2023-03-21
453 olvasó

Cseppet sem volt ínyemre a megbízatás. Egy polgári személy ellen fellépni Egyiptom földjén katonai erővel? Látva berzenkedésemet, Threep ezredes, kairói támaszpontunk parancsnoka úgy döntött, engedélyez egy utolsó kísérletet.

– Menjen, hadnagy, és értesse meg azzal az átkozott nőszeméllyel, hogy nem jár jól, ha ujjat húz a hadsereggel! Nem kérünk mást, csak ami a jogos tulajdonunk. Adja át a professzor iratait, különösen azt az egyet, különben megnézheti magát, vagy ne legyen Threep a nevem!

Közben öklével egyre az íróasztalát püfölte. Tudtam, hogy a szava nem üres fenyegetés, képes lett volna ráküldeni arra a szerencsétlen titkárnőre néhány bőrnyakút. Vannak esetek, amikor az egyenruha becsülete mit sem számít.

Szolgálati terepjárómmal Kairó hőségtől izzó, lármás utcáin haladtam. A háztetők sokasága felett, a forróságban reszkető légtömegeken át feltűntek a távolban a gizah-i piramisok hófehéren tündöklő, frissen újjáépített csúcsai. A szakértelemmel véghezvitt restaurálás a napokban elhunyt Kaufman professzor érdeme volt, azé a Kaufmané, akinek a titkárnőjéhez tartottam.

Mrs. Woods a külvárosban bérelt lakást egy omló vakolatú ház emeletén. A kapuban játszadozó gyerekek megbámulták érkezésemet, az udvaron gyanakvó tekintetű öregasszonyok méregettek, amint áthaladtam.

Felbaktattam a koszos lépcsőkön, és becsöngettem Mrs. Woods ajtaján. Az idősödő asszony komor tekintettel mért végig, majd leültetett a félhomályos hallban. Egyenruhám láttán nem lehetett kétsége jövetelem célja felől. Hangjában fásultság rezgett, amint megszólalt:

– Csak az idejét vesztegeti, hadnagy úr.

Nem vettem tudomást a megjegyzéséről. Részvétemet nyilvánítottam Kaufman professzor halála miatt, majd így szóltam:

– Parancsot kaptam, hogy vegyem át a professzor úr hagyatékában fellelhető összes dokumentációt, ami a hadsereg támogatásával folyó piramisrekonstrukciókra vonatkozik. Kérem, asszonyom – tettem hozzá lágyabb hangon –, ne nehezítse meg a dolgomat!

– A papírokat már korábban átadtam – felelte kelletlenül. – Nem értem, mit akarnak még tőlem.

– Threep ezredes szerint a dokumentáció nem teljes.

Az asszony makacsul hallgatott. Közelebb hajoltam.

– Asszonyom, én az ezredes úr közvetlen beosztottja vagyok – mondtam barátságos hangon. – Műszaki tisztként magam is sokat fáradoztam a rekonstrukciós munkákon, de még az elején tartunk. Csak hét piramis felújítását sikerült befejeznünk, és folytatni akarjuk, míg az összes olyan nem lesz, mint fénykorában. A professzor úr, isten nyugosztalja, erre tette fel az életét. Mi az ő álmait igyekszünk megvalósítani. Maga sem akarhatja, hogy megtorpanjanak a munkálatok.

Úgy csoportosítottam a közölhető tényeket, hogy kedvező hatást érjek el. Szerettem volna, ha békésen rendeződik az ügy, különben Threep ezredes durvább eszközökhöz nyúl. Egyelőre nem tűnt sikeresnek a rábeszélésem. Az asszony maga elé meredve, némán bámult. Sokáig eltartott, mire újra felnézett.

– Tisztában van vele, fiatalember, mi folyik itt Kairóban? – szólalt meg végül. Mivel nem válaszoltam, így folytatta:

– Nem furcsállja, hogy bizonyos régészeti munkálatok finanszírozója a hadsereg?

Ébredezett bennem a felismerés. Mrs. Woods az elhunyt professzor titkárnőjeként beleláthatott ama játszma kulisszatitkaiba, amely Kaufman régészprofesszor és a US Army között folyt. Nagyon is tisztában volt vele, miféle dokumentumot keresek rajta, s bizonyára jól elrejtette. Ha így áll a helyzet, nem tehetek mást, mint várok, hogy mondjon egy összeget, amit Threep ezredesnek fizetnie kell, ha azt akarja, hogy a keresett irat az asztalára kerüljön. Magam elé képzeltem az ezredes arcát, amint tudomást szerez Mrs. Woods manőveréről, és nem derültem jobb kedvre.

– Mi a javaslata, asszonyom? – kérdeztem hűvösen, de továbbra is udvariasan.

– Ha maga együtt dolgozik Threep ezredes úrral,…

– A szárnysegédje vagyok.

– … akkor tisztában kell lennie vele, miféle szándék vezérli valójában az ezredes urat.

Bólintottam. Utolsó kételyem is eloszlott. A nő pontosan tud mindenről. Az igazi okról, ami a piramisok felújítása mögött rejtőzik.

Mrs. Woods hátrahajtotta fejét, és álmodozó hangon, mintha csak egy régi szerelméről mesélne, így folytatta:

– Hogy is nevezte a professzor úr? Gravitációs térfegyver. Hallottam jó pár alkalommal, amikor katonai vezetőkkel tárgyalt a rekonstrukció finanszírozásáról. A pontosan megtervezett tömegű kőgúlák közötti térben keletkező rezgések képesek megsemmisíteni akár egy egész hadsereget! Egy ősi tekercs nyomán derült erre fény, amit a professzor úr ásott ki a Nílus felső folyása mentén. Az irat szerint az egyiptomi harcosok menekülést színlelve becsalogatták az ellenséget a piramisok közé, ahol előbb fájni kezdett a fejük, majd elszédültek, és a földre zuhanva görcsben fetrengtek, végül borzalmas kínok közepette pusztultak el. James Galrick atomfizikus Bernből és a szintén Bernben élő Bill Huskine orvos-fiziológus megerősítette, hogy a dolog lehetséges, sikerült igazolniuk a jelenséget.

Oly derűsen nézett rám, mintha csak gyerekmesét mondott volna, én pedig számat beharapva hallgattam, mint egy rajtakapott iskoláskölyök. Mrs. Woods kezében volt az adu, csakis rajta múlott, mihez kezd vele.

– Remélem, megérti, asszonyom – mondtam –, hogy ez az ügy a hadsereg számára rendkívül fontos! Át kell adnia nekünk az eredeti iratot, azt az ősrégi papirusztekercset, amin a professzor úr feltevése alapszik! Nem kerülhet illetéktelen kezekbe!

– A professzor úr feltevése! – kiáltott fel Mrs. Woods. – A professzor úr régész volt, egyiptológus, a piramisok szakértője. A fegyverekhez nem is konyított. A piramisok sorsát viselte a szívén. Látta, milyen állapotban vannak. A régi burkolat már csak nyomokban lelhető fel, a kövek jó részét széthordták az idők folyamán. Van olyan piramis, amelyik nem éri el eredeti magasságának a felét! Hol az a milliárdos, aki rááldozná a vagyonát, hogy több ezer év történelem és a természet romboló munkáját helyrehozza? Kaufman professzort soha nem hagyta nyugodni ez a gondolat. A mentő ötlet akkor támadt a fejében, amikor pár éve Európában járt, és eljutott Bernbe, ahol régi barátai éltek.

– Hogyan? – kaptam fel a fejem.

– Úgy ám! – nevetett fel tiszta szívből Mrs. Woods. – Galrick és Huskine tudós urak Kaufman professzor régi diáktársai voltak. Elköltöttek hármasban egy vacsorát az Arany Korsóban a régi idők emlékére, amikor még együtt műveltek mindenféle kujonságokat. Galrick beszámolt a gravitációs térrel folytatott kísérleteiről, Huskine is elbeszélte, hol tart az élettani kutatásokkal, Kaufman pedig előadta nyomasztó kétségeit a piramisok jövőjét illetően. Mire véget ért a vacsora, ezek hárman kitalálták életük legfondorlatosabb csínytevését, amiből egy fillér hasznuk sem származott, „csupán” az emberi kultúra malmára hajtották vele a vizet. Csodálkozik, hogy elmondom? Sokáig már úgysem lehet titkolni, és magának olyan becsületes arca van!

Nem hittem a fülemnek. Összeesküvés-elméletek szerint a világ kormányai, a hadseregek vezetői a polgárok tudta nélkül tesznek ezt-azt. De hogy néhány kisember tegye lóvá a világ legerősebb hatalmát! A hadsereg pénzügyi keretét megcsapolva szereztek támogatást!

– És az a Nílus mentén kiásott régi tekercs? – kérdeztem. Az asszony sokatmondóan nézett rám, majd picit elfintorodott. Megértettem. – Nem is létezik, igaz?

Mitévő legyek? Ha az igazságot Threep ezredes elé tárom, elszabadul a pokol. Ki kellett találnom valamit. Láttam már, hogy szó sincs zsarolásról. Sokkal nagyobb a tét, mint néhány köteg százdolláros. Gyorsan döntöttem.

– Engem egy iratért küldtek – szóltam. – Bizonyára akad itt néhány régi tekercs…

– Erre jöjjön! – felelte az asszony, és a vitrinhez vezetett. – Nézze csak ezeket itt!

Kiválasztottam egyet, amin hieroglifák sorakoztak oszlopokban, alattuk a piramisok sziluettje. A papirusz elrongyolódott szélén még jól látszott Anubis, a sakálfejű isten ábrázolása, a pusztulás istenéé. Egyelőre ez is megteszi. Mindketten tudtuk, hogy nem ez a végső megoldás, de sebaj. Néhány piramis talán még megmenekülhet, mielőtt lebukunk. Csak ez számít.

Az öregasszonyok már behúzódtak az udvarról sötét lakásaik rejtekébe. A gyerekeknek baksist dobtam. Üvöltve vetették rá magukat, majd széles mosollyal szurtos arcukon, egymás szavába vágva kiabáltak felém.

Terepjáróm szélvédőjén át vetettem egy pillantást a háztetőkön túlra, a piramisok csúcsára, amelyeket már rózsaszín árnyalatba vont az alkony. Naplemente Egyiptomban. Festői látvány.

Amikor elindul az ember, nem tudhatja, mire rendeli a sors. Én már tudom. Engem, mint egykor a Szfinxet, a piramisok titkának őrzésére szánt. Az új titok őrzésére. S amint ezzel megbékéltem, már könnyű szívvel néztem jövőm elé, bármit is tartogasson számomra.

Megértettem a Szfinx méltóságteljes mosolyát, azon az időtlen ábrázaton szétterülő, végtelen nyugalmat, az őrző magabiztosságát, amivel aláveti magát küldetésének, s ezáltal hatalmat nyer önnön sorsa felett.

E mosoly visszfényével az arcomon löktem egyesbe a sebváltót, és vegyültem bele terepjárómmal a kairói utcák esti forgatagába.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Bálint Endre

(Budapest, 1957) Nyug- és Zsoldos-díjas személy, aki olykor írónak képzeli magát. Néha mások őt. Nemcsak ír, hanem kutat is: irodalomtörténetet. Témái A Pál utcai fiúk helyszínei és szereplőinek modelljei, valamint az Óda múzsája. Bővebben ld. az írószövetség honlapján. Könyvei nem kaphatók (mert nincsenek kiadva), színdarabjaira sem kapható jegy (mert nem játsszák). Verseket meg ő nem ír. Kedvenc mondása: nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbmenni!

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL