Cseppet sem volt ínyemre a megbízatás. Egy polgári személy ellen fellépni Egyiptom földjén katonai erővel? Látva berzenkedésemet, Threep ezredes, kairói támaszpontunk parancsnoka úgy döntött, engedélyez egy utolsó kísérletet.
– Menjen, hadnagy, és értesse meg azzal az átkozott nőszeméllyel, hogy nem jár jól, ha ujjat húz a hadsereggel! Nem kérünk mást, csak ami a jogos tulajdonunk. Adja át a professzor iratait, különösen azt az egyet, különben megnézheti magát, vagy ne legyen Threep a nevem!
Közben öklével egyre az íróasztalát püfölte. Tudtam, hogy a szava nem üres fenyegetés, képes lett volna ráküldeni arra a szerencsétlen titkárnőre néhány bőrnyakút. Vannak esetek, amikor az egyenruha becsülete mit sem számít.
Szolgálati terepjárómmal Kairó hőségtől izzó, lármás utcáin haladtam. A háztetők sokasága felett, a forróságban reszkető légtömegeken át feltűntek a távolban a gizah-i piramisok hófehéren tündöklő, frissen újjáépített csúcsai. A szakértelemmel véghezvitt restaurálás a napokban elhunyt Kaufman professzor érdeme volt, azé a Kaufmané, akinek a titkárnőjéhez tartottam.
Mrs. Woods a külvárosban bérelt lakást egy omló vakolatú ház emeletén. A kapuban játszadozó gyerekek megbámulták érkezésemet, az udvaron gyanakvó tekintetű öregasszonyok méregettek, amint áthaladtam.
Felbaktattam a koszos lépcsőkön, és becsöngettem Mrs. Woods ajtaján. Az idősödő asszony komor tekintettel mért végig, majd leültetett a félhomályos hallban. Egyenruhám láttán nem lehetett kétsége jövetelem célja felől. Hangjában fásultság rezgett, amint megszólalt:
– Csak az idejét vesztegeti, hadnagy úr.
Nem vettem tudomást a megjegyzéséről. Részvétemet nyilvánítottam Kaufman professzor halála miatt, majd így szóltam:
– Parancsot kaptam, hogy vegyem át a professzor úr hagyatékában fellelhető összes dokumentációt, ami a hadsereg támogatásával folyó piramisrekonstrukciókra vonatkozik. Kérem, asszonyom – tettem hozzá lágyabb hangon –, ne nehezítse meg a dolgomat!
– A papírokat már korábban átadtam – felelte kelletlenül. – Nem értem, mit akarnak még tőlem.
– Threep ezredes szerint a dokumentáció nem teljes.
Az asszony makacsul hallgatott. Közelebb hajoltam.
– Asszonyom, én az ezredes úr közvetlen beosztottja vagyok – mondtam barátságos hangon. – Műszaki tisztként magam is sokat fáradoztam a rekonstrukciós munkákon, de még az elején tartunk. Csak hét piramis felújítását sikerült befejeznünk, és folytatni akarjuk, míg az összes olyan nem lesz, mint fénykorában. A professzor úr, isten nyugosztalja, erre tette fel az életét. Mi az ő álmait igyekszünk megvalósítani. Maga sem akarhatja, hogy megtorpanjanak a munkálatok.
Úgy csoportosítottam a közölhető tényeket, hogy kedvező hatást érjek el. Szerettem volna, ha békésen rendeződik az ügy, különben Threep ezredes durvább eszközökhöz nyúl. Egyelőre nem tűnt sikeresnek a rábeszélésem. Az asszony maga elé meredve, némán bámult. Sokáig eltartott, mire újra felnézett.
– Tisztában van vele, fiatalember, mi folyik itt Kairóban? – szólalt meg végül. Mivel nem válaszoltam, így folytatta:
– Nem furcsállja, hogy bizonyos régészeti munkálatok finanszírozója a hadsereg?
Ébredezett bennem a felismerés. Mrs. Woods az elhunyt professzor titkárnőjeként beleláthatott ama játszma kulisszatitkaiba, amely Kaufman régészprofesszor és a US Army között folyt. Nagyon is tisztában volt vele, miféle dokumentumot keresek rajta, s bizonyára jól elrejtette. Ha így áll a helyzet, nem tehetek mást, mint várok, hogy mondjon egy összeget, amit Threep ezredesnek fizetnie kell, ha azt akarja, hogy a keresett irat az asztalára kerüljön. Magam elé képzeltem az ezredes arcát, amint tudomást szerez Mrs. Woods manőveréről, és nem derültem jobb kedvre.
– Mi a javaslata, asszonyom? – kérdeztem hűvösen, de továbbra is udvariasan.
– Ha maga együtt dolgozik Threep ezredes úrral,…
– A szárnysegédje vagyok.
– … akkor tisztában kell lennie vele, miféle szándék vezérli valójában az ezredes urat.
Bólintottam. Utolsó kételyem is eloszlott. A nő pontosan tud mindenről. Az igazi okról, ami a piramisok felújítása mögött rejtőzik.
Mrs. Woods hátrahajtotta fejét, és álmodozó hangon, mintha csak egy régi szerelméről mesélne, így folytatta:
– Hogy is nevezte a professzor úr? Gravitációs térfegyver. Hallottam jó pár alkalommal, amikor katonai vezetőkkel tárgyalt a rekonstrukció finanszírozásáról. A pontosan megtervezett tömegű kőgúlák közötti térben keletkező rezgések képesek megsemmisíteni akár egy egész hadsereget! Egy ősi tekercs nyomán derült erre fény, amit a professzor úr ásott ki a Nílus felső folyása mentén. Az irat szerint az egyiptomi harcosok menekülést színlelve becsalogatták az ellenséget a piramisok közé, ahol előbb fájni kezdett a fejük, majd elszédültek, és a földre zuhanva görcsben fetrengtek, végül borzalmas kínok közepette pusztultak el. James Galrick atomfizikus Bernből és a szintén Bernben élő Bill Huskine orvos-fiziológus megerősítette, hogy a dolog lehetséges, sikerült igazolniuk a jelenséget.
Oly derűsen nézett rám, mintha csak gyerekmesét mondott volna, én pedig számat beharapva hallgattam, mint egy rajtakapott iskoláskölyök. Mrs. Woods kezében volt az adu, csakis rajta múlott, mihez kezd vele.
– Remélem, megérti, asszonyom – mondtam –, hogy ez az ügy a hadsereg számára rendkívül fontos! Át kell adnia nekünk az eredeti iratot, azt az ősrégi papirusztekercset, amin a professzor úr feltevése alapszik! Nem kerülhet illetéktelen kezekbe!
– A professzor úr feltevése! – kiáltott fel Mrs. Woods. – A professzor úr régész volt, egyiptológus, a piramisok szakértője. A fegyverekhez nem is konyított. A piramisok sorsát viselte a szívén. Látta, milyen állapotban vannak. A régi burkolat már csak nyomokban lelhető fel, a kövek jó részét széthordták az idők folyamán. Van olyan piramis, amelyik nem éri el eredeti magasságának a felét! Hol az a milliárdos, aki rááldozná a vagyonát, hogy több ezer év történelem és a természet romboló munkáját helyrehozza? Kaufman professzort soha nem hagyta nyugodni ez a gondolat. A mentő ötlet akkor támadt a fejében, amikor pár éve Európában járt, és eljutott Bernbe, ahol régi barátai éltek.
– Hogyan? – kaptam fel a fejem.
– Úgy ám! – nevetett fel tiszta szívből Mrs. Woods. – Galrick és Huskine tudós urak Kaufman professzor régi diáktársai voltak. Elköltöttek hármasban egy vacsorát az Arany Korsóban a régi idők emlékére, amikor még együtt műveltek mindenféle kujonságokat. Galrick beszámolt a gravitációs térrel folytatott kísérleteiről, Huskine is elbeszélte, hol tart az élettani kutatásokkal, Kaufman pedig előadta nyomasztó kétségeit a piramisok jövőjét illetően. Mire véget ért a vacsora, ezek hárman kitalálták életük legfondorlatosabb csínytevését, amiből egy fillér hasznuk sem származott, „csupán” az emberi kultúra malmára hajtották vele a vizet. Csodálkozik, hogy elmondom? Sokáig már úgysem lehet titkolni, és magának olyan becsületes arca van!
Nem hittem a fülemnek. Összeesküvés-elméletek szerint a világ kormányai, a hadseregek vezetői a polgárok tudta nélkül tesznek ezt-azt. De hogy néhány kisember tegye lóvá a világ legerősebb hatalmát! A hadsereg pénzügyi keretét megcsapolva szereztek támogatást!
– És az a Nílus mentén kiásott régi tekercs? – kérdeztem. Az asszony sokatmondóan nézett rám, majd picit elfintorodott. Megértettem. – Nem is létezik, igaz?
Mitévő legyek? Ha az igazságot Threep ezredes elé tárom, elszabadul a pokol. Ki kellett találnom valamit. Láttam már, hogy szó sincs zsarolásról. Sokkal nagyobb a tét, mint néhány köteg százdolláros. Gyorsan döntöttem.
– Engem egy iratért küldtek – szóltam. – Bizonyára akad itt néhány régi tekercs…
– Erre jöjjön! – felelte az asszony, és a vitrinhez vezetett. – Nézze csak ezeket itt!
Kiválasztottam egyet, amin hieroglifák sorakoztak oszlopokban, alattuk a piramisok sziluettje. A papirusz elrongyolódott szélén még jól látszott Anubis, a sakálfejű isten ábrázolása, a pusztulás istenéé. Egyelőre ez is megteszi. Mindketten tudtuk, hogy nem ez a végső megoldás, de sebaj. Néhány piramis talán még megmenekülhet, mielőtt lebukunk. Csak ez számít.
Az öregasszonyok már behúzódtak az udvarról sötét lakásaik rejtekébe. A gyerekeknek baksist dobtam. Üvöltve vetették rá magukat, majd széles mosollyal szurtos arcukon, egymás szavába vágva kiabáltak felém.
Terepjáróm szélvédőjén át vetettem egy pillantást a háztetőkön túlra, a piramisok csúcsára, amelyeket már rózsaszín árnyalatba vont az alkony. Naplemente Egyiptomban. Festői látvány.
Amikor elindul az ember, nem tudhatja, mire rendeli a sors. Én már tudom. Engem, mint egykor a Szfinxet, a piramisok titkának őrzésére szánt. Az új titok őrzésére. S amint ezzel megbékéltem, már könnyű szívvel néztem jövőm elé, bármit is tartogasson számomra.
Megértettem a Szfinx méltóságteljes mosolyát, azon az időtlen ábrázaton szétterülő, végtelen nyugalmat, az őrző magabiztosságát, amivel aláveti magát küldetésének, s ezáltal hatalmat nyer önnön sorsa felett.
E mosoly visszfényével az arcomon löktem egyesbe a sebváltót, és vegyültem bele terepjárómmal a kairói utcák esti forgatagába.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Ez is zseniális, mindig alig várom a végét ….ami mindig meglepetést okoz.
Köszönöm! Örülök a véleményednek!