Az emberiség megmentése

Képzeljétek, csoda történt velem! Elmesélem. Illetve lehet, hogy nem végig, mert kevés az időm, rohannom kell a suliba, de azért amire jut, azt leírom.

Szóval. Egy este békésen üldögéltem az íróasztalomnál, ugyanis van nekem, meg saját szobám is van, abban van az íróasztal. A sarkában foglal helyet a kedvenc hajasbabám gyerekkorom óta. Illetve amióta van íróasztalom. Mert a babám előtte is megvolt, de akkor még nem az asztalon tartottam. Na, mindegy, ez nem fontos. A fontos az, hogy az ablak nyitva volt. Egyrészt mert nagy volt a meleg, meg aztán azt is szeretem, ha a csillagok beköszönnek az ablakon. Hát most tényleg beköszöntek.

Amint ott üldögéltem, először nem is hallottam a hangot, ami nem csoda, mert nem is volt több némi rezdülésnél, a csoda inkább az, hogy később mégis hallottam. Amikor még nem, akkor csak láttam. Persze nem a hangot, mert azt nem látja az ember, hanem azt az apró valamit, ami elém repült, egyenesen a törikönyvre, amiből tanulni készültem. Először azt hittem bogár, de nem.

Egy apró, picike űrhajó volt. Akkora, mint egy gyufaskatulya. Egészen úgy nézett ki, mint a filmekben, igaz azokban is sokféleképpen néznek ki, ennek három lába volt meg két füle. Ebben némileg eltért a filmes űrhajóktól, igazából elég muris látvány volt azzal a két füllel. Hiszen minek egy űrhajónak fül, nem igaz? Aztán rájöttem, hogy nem is fülek azok, hanem valami szárnyak. Talán.

Az űrhajóból leereszkedett egy kötélhágcsószerűség, nem létra volt, amit várt volna az ember, hanem olyan ingó-bingó micsoda, és lemászott rajta egy kis emberke. Egészen úgy nézett ki, mint mi, csak kicsi volt.

De nem sokáig. Körülnézett, hirtelen pattant egyet valami, és egy akkora ember állt előttem, mint én magam. Csak nem lány volt, hanem fiú. Bár kicsit furcsa volt, mert átlátszó volt egy picit. Nem teljesen, de mégis… Meghajolt előttem, széttárta a kezeit, és mutogatni kezdett. Igazából fogalmam se volt, mit akarhat. Aztán nagy nehezen rájöttem, mire megy ki a játék, mert mindig a szája elé mutogatott. Azt akarta, hogy beszéljek. Persze először összevissza dadogtam, hiszen mi a fenét mondjon az ember lánya egy ilyen hirtelen ideszakadt idegenfiának, ugye? Mondtam neki, hogy én ki vagyok, meg hogy isten hozta, meg ilyenek. Először figyelmesen hallgatott, aztán otthagyott, és elkezdett nézelődni a szobámban. Fel-felvett egy tárgyat, megtapogatott pár dolgot, olyan volt, mint a nagynéném, aki mindig más holmijában turkál, igazán utálom. Közben meg csak vigyorog azzal az agyonrúzsozott szájával. Mármint a nagyanyám, nem az emberke, aki egyáltalán nem vigyorgott, hanem kihúzott egy könyvet a polcomról, és kinyitotta. Fülig ért a szája mindjárt, majdnem kettévágta a fejét. Vagyis végül is vigyorgott ez is. A kezembe nyomta a könyvet, és hevesen mutogatni kezdett.

Mit akarhat? Csak nem azt, hogy olvassak neki?

Kicsit bizonytalanul olvasni kezdtem.

Egy idő után a kis emberke – mint később megtudtam Antár volt a neve –, megtanult magyarul. Persze ő nem tudta, hogy az a nyelv, amit megtanult a magyar, de lehet, hogy tudta. Végül is miért ne tudta volna…, ha már ismerte a nyelvet, azt a szót is ismernie kellett, hogy magyar. Szerintem.

Mint elmondta, ők nagyon gyorsan tanulnak, és a beszédből, a mondatfűzésből és persze a könyvek betűiből mindent ki tudnak következtetni. Mert neki nem kellett ám több, mint egy perc egy könyv elolvasásához! Éppen csak átlapozta, és már tudta is! De jó lenne, ha én is így tudnék tanulni! Vajon miért rögzít az emberi agy olyan lassan?

Beszélgetni kezdtünk Antárral. Azt mondta, hogy egy messzi bolygóról jött, aminek Tranx a neve. Vagy valami ilyesmi. Elég furcsán beszélt, olyan gurgulázó hangokat adott ki, mint egy mocsár, nehezen értettem.

– Ez azért van – magyarázta nekem –, mert én eredetileg sokkal kisebb vagyok, mint ti, emberek. Ahhoz, hogy akkora legyek, mint te, lazábbá kell tennem a molekulaszerkezetem. Hiszen a meglévő kevés anyagból kell ezt a nagy testet felépítenem. Ezért aztán nem is működik olyan jól, mint a tiétek.

– És… azért vagy ilyen… átlátszó? – kérdeztem. Mert, ha nem mondtam volna még, olyan furcsán lebegő, fátyolszerű teste volt.

– Igen – válaszolta, és nevetett. Legalábbis azt hiszem, hogy nevetés volt az a fura öklendező hangbuborék, amit kiadott.

– És mit kerestek itt? Elpusztult a bolygótok, és új hazát kerestek?

– Dehogy – gurgulázott. – Ez egy társasjáték.

Ezt nem értettem.

– Miféle társasjáték?

– Tudod, nekünk mindenünk megvan, nem kell dolgoznunk, mint nektek a betevő falatért. Hiszen láthatod, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk nálatok! Ezért aztán, hogy ne unatkozzunk, különböző társasjátékot eszelünk ki.

– Ennek a játéknak mi a lényege?

– Bolygók gyűjtése – bugyborékolt vidáman. – Amelyikünk egy év alatt a legtöbb bolygót tudja begyűjteni, az nyer.

– Lefényképezel minket? – érdeklődtem.

– Dehogy! Összezsugorítalak akkorára, hogy beférjetek az űrhajóba. Aztán hazaviszlek benneteket. Van egy gyönyörű nagy üveges szekrényem, ott tartom az összegyűjtött bolygóimat. Ti lesztek a tizenkettedik!

Nagyon megijedtem.

– Csak nem fogsz elpusztítani minket!

Ha lehet, még jobban nevetett, mint addig.

– Ugyan már! Észre se fogjátok venni, hogy mi történt veletek! Nemcsak a Földet, hanem az egész naprendszert lekicsinyítem! Persze, ha sikerül… – kicsit elkomorodott. – Tudod, néha valamiért nem sikerül… Még nem tudtam rájönni, hogy miért… De hát nem lehet mindig balszerencsém! Gyönyörű kis játékom lesztek! Úgyhogy jobb, ha készülsz a nagy utazásra!

Amikor ezt kimondta, újra olyan kicsi lett, mint előtte. Mint egy hangya. Elindult az űrhajó felé. Fellépett a kötéllétraszerű valamire, egyik kezével belekapaszkodott, majd visszafordult, és vidáman búcsút intett a másikkal. Talán még mondott is valamit, de azt nem hallottam. Hirtelen nagyon megijedtem, hogy a következő pillanatban összemegy az egész Föld, az emberek, az állatok és minden. Nem is gondolkoztam, csak felkaptam a törikönyvemet, és minden erőmmel lecsaptam vele az űrhajóra, a kötéllétrára és a rajta lógó, felfelé igyekvő Antárra.

Így állhattam néhány percig, egészen kifulladva. Alig mertem felemelni a könyvet. Amikor mégis, akkor csak egy apró pacni mutatta a helyet, ahol azelőtt az űrhajó volt.

A törikönyvemen még ma is látszik egy apró maszat, egy másik világ képviselőjének maradéka.

Azóta is azon gondolkodom: lehet, hogy megmentettem az emberiséget?

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!