Még hogy a börtön ablakába soha nem süt be a nap! Micsoda badarság! A rendőrség fogdája a közhiedelemmel ellentétben nem a pincében volt, hanem a második emeleti folyosó végén, balra. Egy világos, jól szellőző szobát képzeljünk el, aminek ablakán ugyan vastag rács feszült, de az ott tartózkodók láthatták az egész Gellérthegyet. Ám ez nem volt magától értetődő és még kevésbé természetes. A középkorinak is nevezhető magyar börtönállapotokban csak azután következett be érdemi változás, amikor egy olasz anarchista hölgy, aki a békés budapesti lakosok véresre verésében vállalt kulcsszerepet, elfogása és lakat alá helyezése után kifogásolta a magyarországi fogdák kényelmi színvonalát. Panaszát az EU jogosnak találta, ezért a magyar hatóságot fölszólította, hogy a börtönöket sürgősen lássa el nagyméretű laposképernyős televíziókkal, amerikai típusú, kétajtós hűtőszekrényekkel, légkondicionáló berendezésekkel, ingyen wifivel, Dolby Stereo hangtechnikával, kisállattartásra alkalmas almokkal, biomatracos ágyakkal, élő virágokkal, gyümölcsöket és nasit tartalmazó kosarakkal, kicsi, de változatos házikönyvtárakkal, puha perzsaszőnyegekkel, alabástrom szobrokkal, italpultokkal, sörcsapokkal és „Most ne zavarjanak!” föliratú külső lámpákkal, amelyek a vécécsészékre ülve automatikusan bekapcsolnak.
Mindez ebben a cellában, ahová Rideg zászlós Lovast és Balogot bezsuppolta, tökéletesen hiányzott. Egy ócska priccs sem volt bent, nemhogy biomatracos ágy, a két alumínium szék, és a könnyű, szintén alumínium asztal pedig bármelyik Balaton környéki vadkempingben megbukott volna.
Mivel hőseink úgy vélték, nem sokáig időznek majd ezen a helyen, figyelmen kívül hagyták a civilizációs hiányosságokkal.
– Szégyen és gyalázat! – mérgelődött Lovas. – Csak így, minden nélkül bezárni valakit! Ez a jogállam sárba tiprása! Még a mobilomat is elvették!
– Csigavér! – próbálta megnyugtatni Balog. – Akármibe merek fogadni, hogy megússzuk enyhe pénzbírsággal. Legfeljebb néhány ezer forintunk bánja.
– Mióta tilos ebben az országban föltámadni?! – dohogott Lovas. – Más bűnünk sem égen, sem földön nincsen!
– Nem a bűn most a lényeg, hanem hogy az 1989-ben megtervezett akciónk úgy tűnik, elérte a célját.
– Arra gondolsz, hogy Király Farkas vette a lapot?
– A jelek ezt mutatják. Lehet, hogy már el is lopta a macskákat.
– Bárcsak fölhívhatnánk! – sóhajtott Lovas. – Kiborít ez a bizonytalanság.
– Megértelek – mosolygott az öreg tudós. – De gondolj csak bele, mekkora siker ez! Már szinte biztos, hogy helyrehozzuk a kaput. Legalábbis a macskák meglesznek hozzá.
– És a hieroglifák? A kupak a latin szöveggel eltűnt.
– Nos, igen… – dörzsölte meg a szakállát Balog elgondolkodva. – A kód nélkül nem megyünk semmire, de én bízom benne, hogy rendbejön a memóriám. Valami már most is dereng. Valami olyasmi volt, hogy: diem semel, elapsum… nem, mégsem…
– Határozottan láttam, hogy az a mogorva nyomozó a zsebébe teszi a kupakot! Aztán ugyanúgy fölszívódott, ahogy Majoros pár hónapja. Az a tapló zászlós meg úgy tesz, mintha nem tudna róla.
– Mondtam már, hogy erre csak egy magyarázat létezik: az a nyomozó is használta az időkaput, de nem jött vissza.
– Még szép, hogy nem jött, ha egyszer nincs itt!
– Nem úgy értem. Soha, semmilyen időben nem jött vissza. Végleg ott maradt a múltban, amivel megváltoztatta a történelmét. Az itteni élete, tevékenysége ugyanúgy kitörlődött, ahogy a te belügyes múltad.
– De én emlékszem erre a zsernyákra!
– Mert a te életednek része lett ez az emlék, és a jövődben még lesz valami szerepe. A zászlós életéből viszont kiveszett.
– Ha te mondod…
– Tudom, ez kicsit bonyolult, de az, hogy mit őrzünk meg az alternatív múltból és mi kerül feledésbe, még nem eléggé tisztázott. Talán az a magyarázata ennek, hogy az idő szövete nem egységes. Más például az én időm, és más a tiéd. Lehetnek egymástól teljesen különböző emlékeink ugyanarról a közösen megért élményről. Te emlékezhetsz a kupakra, a zsernyák pedig nem, mert neki ez az adat nem tényező.
– Olyasmi lehet ez, mint emlékezni egy meg nem született rokonunkra, ami ugye, elég nagy képtelenség.
– Így van, ez kiváló párhuzam – bólintott Balog. – De térjünk vissza a fő problémára! Egy latin szövegre van szükségünk, muszáj, hogy eszembe jusson, hiszen a saját kezemmel írtam bele a kupakba 1989-ben.
– Mennyivel könnyebb lenne, ha megvolna apád notesze! – sóhajtott Lovas. – Ha más nem segít, kénytelenek leszünk ezen a nyomon elindulni: meg kell tudnunk, ki lopta el az orrod elől a noteszt 1989-ben, mert ha ezt kiderítjük, 2025-ben is meg tudjuk találni.
– Remek okfejtés! – lelkendezett Balog. – Szerinted ki lehetett a fantom?
– Ismernie kellett az időkapu működését, és bennünket is.
– Talán csak az időkaput. Emlékszem, hogy 1989-ben már az érkezésetek előtt is úgy éreztem, valaki figyel bennünket. Apám ezt persze tagadta, és azt mondta, képzelődöm, de engem nem győzött meg.
– Tehát valaki szemmel tartotta apádat, vagyis tudott a találmányáról. Ki tartozott ebbe a körbe?
– Rajtam kívül csak az öreg Zombori Zsigmond. Egy magányos zseni volt, kicsit olyan, mint Nikola Tesla. Ő segített apámnak összedolgozni az egyiptomi mitológiát a modern kvantummechanikával. Számításokat végzett, és alternatív szálakat vizsgált a jövőben. Meglepő, milyen pontos adatai voltak, pedig csak egy zsebkalkulátort használt, mert akkor még nem voltak számítógépek.
– Lehet, hogy ez a működés magára vonta az akkori belügy figyelmét.
– Ez egyáltalán nem valószínű.
– Miből gondolod?
– Zsiga bácsi ezt is modellezte, és a valószínűsége egyételműen nulla lett. Apám részletesen beszámolt erről a mérésről, mert neki is voltak aggályai. Azokban az időkben a mitológiát rendszerellenes dolognak tartotta a hatalom.
– Volt is ebben ráció – bólintott Lovas, mert a tudatalattijában megmozdult a régi, elfeledett belügyes múltja. – De az öreg Zsigának esetleg lehettek besúgó rokonai vagy ismerősei.
– Csak egy fia volt, aki a hetvenes évek elején egy bécsi vállalati utazás alatt disszidált. Nyomdász volt, nem örökölte az apja tehetségét, bár az is igaz, hogy a rendszerváltás után hazatelepült a családjával. Az ezredforduló után született egy kislányuk, de többet nem tudok róla. Kötve hiszem, hogy ennek az embernek köze lenne a megfigyelésemhez.
– Akkor passzolok – mondta Lovas tanácstalanul. – De várjál csak! Az a kislány tudhatott a nagyapja dolgairól?
– Az öreg még az ő születése előtt meghalt.
– Ha tudós volt, lehettek feljegyzései, jegyzetei – elmélkedett Lovas. – Hol van most ez a lány?
– Szilvia?
– Így hívják?
– Igen, Zombori Szilvia. Talán újságíró, vagy valami ilyesmi. Nem tudok róla semmi bővebbet.
– Én nem vagyok egy Sherlock Holmes, de az a gyanúm, hogy ő lesz a mi emberünk – mondta a sci-fi író határozottan. – A szálak egyértelműen nála futnak össze: apád kutatása és az ő nagyapja számításai része lehetett az örökségének, és ha már a városban is azt rebesgették, hogy az a BIZTONSÁG reklám egy dimenziókapu, miért ne cuppant volna rá ő is?
– Na jó, de 1989-ben?
– Éppen te mondod ezt nekem, az időszakértő? – nevetett Lovas. – Miért nem mehetett vissza ő is 1989-be, ahogy az a zsernyák a kupakkal, vagy ahogy korábban Kerékgyártó meg Majoros?
– Látod, ez elképzelhető. Nem is értem, miért nem gondoltam rá…
– És tudod, miért mehetett vissza? Hogy…
Nem fejezhette be, mert ebben a pillanatban megcsikordult a zárban a kulcs, és kinyílt a cella ajtaja. De nem Rideg zászlós, vagy egy másik rendőr állt a küszöbön, hanem Furján Rita, mögötte pedig Virág Anikó, a mindig mosolygó büféskisasszony.
– Egy szót se! – súgta Rita izgatottan. – Kövessetek, amilyen gyorsan csak tudtok! Utólag mindent megmagyarázok.
(Talán folytatjuk, talán nem)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- Tóth Ágoston
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Korábbi részek
