Az a februári reggel, amikor Balogot holtan találták egy Karolina úti társasház udvarában, arról volt nevezetes, hogy Kína néhány tanintézetében kísérleti jelleggel bevezette a latin betűs ábécét. Budapesten ebben a történelmi pillanatban szürke felhők mögé rejtőzött nap, miközben a hajnali dér palástjával bevont kukafedelek, mint megannyi apró kincsesbánya vonzották a város unatkozó nyugdíjasait.
Balog Ernő egyike volt ezeknek a szerencsevadászoknak, akik azért keltek hajnalban, hogy elhappoljhák egymás elől a gazdagok által lazán kihajigált visszaváltható üvegeket és dobozokat. A zsákmányért hatalmas küzdelem zajlott, mert a nyugdíjasok mellett a hajléktalanok is erre hajaztak. Rájuk az volt jellemző, hogy minden óvatoskodást mellőzve, könyékig túrtak a szaros pelenkák, taknyos zsebkendők és már ocsmányság halmazába, mert így előnyt teremthettek maguknak ebben a nehéz szalmában. Mire a gumikesztyűs Balog a helyszínre ért, már csak az alsóbb rétegekben kurkászhatott. De ő ezt a hendikepet azzal védte ki, hogy négykor kelt, és az ikeás szatyrával a vállán már fél ötkor az utcákat rótta. A konkurencia – beleértve a hajléktalanokat is – ilyenkor még az igazak álmát aludta, így nem kellett kapkodnia.
Azon a tragikus reggelen az egyik társasházi szarjankó – nevezzük így a kutyájukat kifejezetten szaratási céllal sétáltatókat – úgy talált rá Balogra, hogy egy kuka előtt hevert, holtan. Karja kicsavarodott, mintha utoljára is valami olyasmiért nyúlt volna, ami még halálában is fontos maradt számára, körülötte pedig, mint valami modern kori csatatéren, szerteszét szórva hevertek az üres palackok. Coca-Cola, ásványvíz, pár dobozos sör, csupa aznapi szerzemény, kiegészülve egy repedt szemüveggel, és azzal a széttaposott szürke baseballsapkával, aminek belsejébe filctollal beleírta a nevét: Balog Ernő, nyugdíjas fegyőr.
Mindez nagyban megkönnyítette a helyszínre érkező Rideg zászlós dolgát, aki miután végzett a környék biztosításával, a szakmai stábot várva rágyújtott egy cigarettára. Közben rutinból bepötyögte a telefonja keresőjébe a sapkán látott nevet. Hideg volt, érezte, ahogy a fagy átszivárog cipője talpán, és felkapaszkodik egészen a bokájáig.
– Valami szokatlant lát, zászlós? – szólalt meg mögötte érces hangon Paládi Zsolt hadnagy, aki nesztelenül, biciklin érkezett a helyszínre. Középmagas, enyhén zömök figura volt, ritkuló hajjal, örökké fürkésző tekintettel, és furcsán magas, mondhatni kiabáló beszédstílussal.
– Az áldozatot Balog Ernőnek hívják, és itt lakott a közelben. Azt is kiderítettem, hogy nyugdíjas és egyedül élt. Se kutyája, se macskája.
– Van itt valami más is – bökött Paládi hadnagy az egyik üveg felé. – Nézze meg ezt!
A zászlós lehajolt. Egy zöld PET-palack feküdt közvetlenül a halott keze mellett, de nem volt összegyűrve, mint a többi. Éppen ellenkezőleg: tisztán, precízen állt az aszfalton, kupakja visszacsavarva, mintha szándékosan helyezték volna oda. Paládi kesztyűs kézzel felemelte, és a reggeli fény felé tartotta. A kupak belsejébe fekete alkoholos filccel apró betűket írtak:
„Et in sterquilinio, veritas latet.”
– Latin – mordult fel a hadnagy. – Én mondom, ezek egyre jobban elszállnak maguktól.
– Tudja, mit jelent?
– Nem. És ön?
– Nem, de van egy emberem – felelte Rideg zászlós. – A Szappanos Gábor. Olyan, mint egy két lábon járó nyelvészeti lexikon, de kicsit flúgos. Sosem tudni, hogy kódexet fordít-e vagy regényt ír.
– Mindegy az most. Elvitetem a hullát, aztán keressük meg ezt a nyelvzsenit – mondta Paládi Zsolt hadnagy, és elővette a telefonját.
(Talán folytatjuk, talán nem.)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Korábbi részek
