A nagy szökés (45)

Furján Rita energikusan lépett be a rendőség épületébe, Király Farkas pedig megadóan követte. Abban az aulában találták magukat, amelyet már ismertek, de most nem bürokratikus ügyintézés, hanem veszélyes fogolyszöktetés várt rájuk. Rita ezért alaposan szemügyre vette a terepet, mert tudnia kellett, merre meneküljenek, ha netán rosszra fordul a helyzet. Az egyik beszögellésben rögtön föl is fedezett egy alkalmi kiállítást, amit korábban nem vett észre. Olyan tárgyak voltak odahelyezve, amelyekhez valamilyen bűntény kötődött. A gyűjteményben például helyet kapott egy orsós magnó, amiről hiányzott a mágnesszalag, mert az elkövető állítólag azzal fojtotta meg az áldozatát, mellette pedig egy viharvert nagybőgő állt, emlékeztetve a látogatót, hogy a rossz emlékű ötvenes években ebben csempésztek külföldre kis növésű emigránsokat. És ott hevert egy régi típusú, ormótlan tévékamera is, amelyet az eléhelyezett cetli tanúsága szerint valaki rendszerellenes propaganda közlésére használt.

Rita csak egy pillantást vetett abba a sarokba, aztán a Büfé felé indult. Farkast teljesen lenyűgözte ez a határozottság, amelyhez foghatót a romániai forradalom idején sem tapasztalt. Híven követte hát a tanárnőt, aki mihelyst belépett a büfébe, azonnal a pult mögött rendezkedő menyecskéhez fordult.

– Anikó! – szólította meg. – Ezer éve nem láttalak!

A büfésnő ránézett, és bár egy pillanatra megingott, hogy tán nem ismeri ezt a kedélyes, fiatal nőt, rögtön föléledt benne a büfések első szabálya. Eszerint ha téged valaki ismer, neked is muszáj őt ismerned, mert aki a pultod előtt megáll, és inni, vagy enni kér, az számodra nem idegen, hanem kuncsaft.

– Nahát! Kit látnak szemeim! – kiáltott tettetett vidámsággal – Azt hittem, külföldön vagy. Mi szél hozott?

– Hosszú történet – sóhajtott Rita, majd közelebb hajolt. – A segítségedre van szükségem.

Virág Anikó szeme gyanakodva szűkült össze.

– Remélem, nem valami protekciós dolog, mert az itt nem megy – mondta elkomolyodva.

– Dehogyis! – tiltakozott Rita. – Csak arról van szó, hogy két barátom véletlenül bent ragadt…

– Csak úgy? – kerekedett el a szeme Anikónak. – Ez nem az uszoda, hanem a fogda, drágám. Onnan nem úgy jönnek ki, ahogy a rájuk zárt öltözőből.

– Nézd, Anikó – suttogta Rita –, a helyzet az, hogy ők nem bűnözők. Csak félreértés az egész. Egyikük sci-fi író, a másik meg tudós. Hidd el, ha ott maradnak, abból nagy baj lesz.

Virág Anikó halkan fölkuncogott.

– Egy sci-fi író és egy tudós? Ez jó. Legközelebb biztos költőt és asztrológust zárnak be.

– A gond velük az, hogy egy macskalopás miatt vannak itt, ami meg sem történt. Egyszerű tévedés volt, és simán kiengednék őket, ha itt lenne az a rendőr, akihez az ügy tartozik. De nincs itt, és más nem hajlandó aláírni a papírokat.

– Ja drágám, ez Magyarország! – tárta szét a kezét Anikó.

– Csakhogy ennek a két embernek dolga van! Ha itt maradnak, két másik ártatlan ember élete kerül veszélybe!

– Arról van szó, hogy… – kapcsolódott volna be Farkas, de Anikó leintette. Az iskolában hozzászokott, hogy semmi sem oldódik meg azonnal, de egy kis kitartással, találékonysággal végül minden akadály elhárul.

– Alighanem Rideg zászlósról van szó – gondolkodott Anikó. – Úgy tudom, Szegedre kellett mennie.

– Figyelj Anikó! – váltott hangot a tanárnő. – Ha kell írásba adom, hogy magamra vállalok minden felelősséget. Leakasztod a szögről a kulcsot, mi a sci-fi íróval meg a tudóssal megoldjuk, amit kell, aztán visszajövünk. Estére már itt ülnek mind a ketten a dutyiban, és kártyáznak, vagy isszák a kávédat. Nos? Mit szólsz?

A büfésnő olyan arckifejezést öltött, mintha citromba harapott volna.

– Amit kérsz, az lehetetlen – mondta. – Az a folyosó be van kamerázva.

– Akkor leemelsz valamelyik fogasról két rendőrmundért és két sapkát! A fiúk szépen felveszik, és úgy sétálnak végig a folyosón.

– Úgy van! – helyeselt Farkas. – Csak addig kell nekik az álruha, amíg ide nem érnek a büfébe. Itt visszavedlenek civilbe és szépen kisétálnak.

– Sajnos így sem megy – mondta Anikó. – Adhatok esetleg valamit?

Rita ekkor vette észre, hogy a fél büfé Lagzi Lajcsi poszterekkel van kitapétázva.

– Úgy látom, szereted Lajcsi művészetét – jegyezte meg mintegy mellékesen, de Anikó tekintete fölcsillant.

– Mi az hogy! Imádom! – kapaszkodott a témába olyan mohósággal, ahogy csak egy rajongó kapaszkodhat.

– Akkor biztos igazságtalannak tartod, hogy nemrég börtönbe zárták – folytatta az okfejtést a tanárnő.

– Abszolúte! – bólintott a büfésnő. – Majd a szívem tört össze, mert az egész vád alaptalan volt. Lajcsi nem lopta az áramot, csak kölcsönvette. Kellett a művészetéhez.

– Most is erről van szó! – zárta rövidre a témát a tanárnő. – A mi embereink ugyanígy igazságtalanul ülnek. Nem lopták el azokat a cicákat, csak kölcsönvették. Éppen úgy kellett a művészetükhöz, ahogy Lajcsinak az áram. Muszáj, hogy rokonszenvezz velük.

Anikó szemlátomást elbizonytalanodott.

– Hát… nem is tudom… De ha tényleg így van, és ha tényleg hasonlítanak Lajcsira – mondta miközben a tekintetével megsimogatta a posztereket.

– Ez a beszéd! Tudtam, hogy számíthatok rád! – adta meg neki a végső löketet Rita.

– A kulcs mindig a zászlós derekán lóg, de mielőtt eszik lecsatolja és beleteszi a kabátjába – adta meg magát Anikó, bár nem túl nagy lelkesedéssel.

– Azt akarod mondani, hogy elvitte magával Szegedre?!

– Dehogyis! Oda civilben ment. A kabátja ott lóg a fogason – mutatott az ajtó mellé Anikó, ahol valóban lógott egy rendőrkabát.

Farkas odament, benyúlt a zsebekbe, majd diadalmasan fölmutatta a megszerzett kulcsokat.

– Vegyük úgy, hogy én ezt nem is láttam – jelentette ki Anikó.

– Öt perc elég lesz. De hol találok két sapkát és még egy kabátot?

– A fogda melletti raktárban. Ha én nyitom ki, nem lesz gyanús, mert ott tartom a takarító eszközeimet.

– Akkor velem kell jönnöd – jelentette ki Rita. – A szerkesztő úr addig majd vigyáz a büfédre.

Így történt, hogy Balog és Lovas hatalmas meglepetésére, a cellájuk ajtaja egyszer csak kitárult, és belépett Rita, mögötte pedig Virág Anikó kukucskált. A két fogoly szerencsére azonnal megértette, hogy ez egy magánakció a kiszabadításukra, ezért a tanárnő utasításának megfelelően belebújtak a két rendőrmundérba, és föltették a sapkákat. De innentől már borult a terv: amikor a büfébe igyekeztek, látták, hogy őket megelőzve éppen betér oda két rendőr, ezért kifelé vették az irányt. El is jutottak az auláig, ahol a rémült Király Farkas is csatlakozott hozzájuk.

– A büfét megszállta a rendőrség – súgta oda Ritának, aki bólintott, hogy tudomása van a fejleményről.

Virág Anikó ekkor úgy tett, mintha nem ismerné őket, és visszaindult a büfébe. Remélte, hogy ha kiszolgálja az újonnan érkezőket, megelőzheti a botrányt.

– Csak semmi rohanás! – rendelkezett Rita. – Viselkedjünk természetesen.

– Nézzük meg például azt a kiállítást – mondta Balog és a sarokban elhelyezett tárgyak felé indult. A társaság már csak azért is követte, mert ebben a pillanatban lépett be a főbejáraton egy rendőrtiszt, akit több közrendőr követett. A szökevények és kiszabadítóik eljátszották, hogy érdekli őket a sok régi lom, de közben hátrafelé tekiettek, hogy mikor múlik el a veszély. Ám ekkor Lovas hirtelen kővé vált.

– A kamera… – suttogta. – Ó, egek! Ez az a kamera!

Rita és Farkas nem értették, mire céloz, de az öreg Balog lehajolt, és hunyorogva közelebbről is megnézte az eszköz objektívját.

– „Et in sterquilinio…” – silabizálta az írást. – A többi elmosódott, de igen, ez az a kamera, amire az pasas 1989-ben fölírta a kódot! És már emlékszem is rá: „Et in sterquilinio, veritas latet!”

Az idézet végét a boldogságtól már szinte kiáltotta. Zengett tőle az egész aula, nem csoda, hogy az imént érkezett különítmény megállt és odanézett.

– A francba! Lebuktunk! – suttogta Farkas.

– Akkor nyomás! Fusson, ki merre lát! – adta ki az ukázt Lovas, és meglódult a kijárat felé.

A többiek szaporán követték, és mert ezt olyan gyorsan történt, hogy a rendőrök csak álltak, és bámultak, nyertek egy kis időt.

Péter a Dacia mellett várta őket, de rögtön látta, hogy valami nem stimmel.

– Szívódjatok föl, én majd elterelem a figyelmüket! – mondta Lovas.

– Ez a kocsi az enyém – tárta ki a Dacia ajtaját Farkas. – Szálljatok be!

– Gyere te is! – kiáltott oda Péter az elszántan forgolódó Lovashoz. – Ha itt maradsz, elkapnak.

– Valahogy majd megoldom – legyintett Lovas. – Na menjetek már!

A Dacia kigördült a parkolóból, Lovas pedig megpillantotta az épület fala mellett sorban álló, vadonatúj, kísérleti elektromos rollereket. Kék-fehér színűek voltak, ahogy a magyar rendőrségi járművek, és azt a célt szolgálták, hogy megkönnyítsék a közbiztonság felelőseinek mozgását, hiszen Budapesten autóval mozogni úgyszólván lehetetlen.

Lovas habozás nélkül fölugrott az egyikre, és egy határozott rúgással meglódította magát. A roller villanymotorja beindult és nemcsak tartotta, hanem fokozta is a sebességet. A kapitányság aulájából kiözönlő rendőrök egy pillanatig lefagytak a látványtól, de aztán egyszerre vetették rá magukat a többi rollerre.

– Utána! – ordított a szolgálatvezető.

Így kezdődött Budapest történetének legabszurdabb üldözése.

Lovas végigrepesztett a Rómer Flóris utcán és rákanyarodott a Margit körútra. Akkor már vagy egy tucat rolleres rendőr követte. Vijjogtatták a járművekre szerelt szirénákat, bekapcsolták a kék villogókat, olyan volt az egész, mint egy diszkó a nyolcvanas években. A Széll Kálmán tér felé araszoló kocsisor megakadt, többen is összekoccantak, az éppen arra járó 17-es villamos pedig hatalmasat fékezett. Teljes volna a káosz.

Lovas úgy dőlt be a kanyarokban, ahogy Steve McQueen a Nagy szökés emlékezetes motorjelenetében, csak itt nem drótsövény volt az akadály, hanem a villamossínek és az egymás mellett sorakoztató kis betongömbök. Kész csoda volt, hogy kiért a Bem rakpartra, de az üldözői ott sem tágítottak. Az egyik rendőr a Margit híd előtt elhasalt és járművestől a Dunában kötött ki, a másik a Külügyminisztériumnál belerohant a virágágyásba, de mindig jött helyettük újabb.

Lovas a Bem rakparton már szinte élvezte a helyzetet. Egy pillanatra még a Nagy szökés zenéjét is hallani vélte, miközben átslisszolt a zebrán, és fölugratott a járdára.

De a hurok lassan bezárult. A Batthyány térnél már minden irányból szorongatták a rolleres rendőrök, úgyhogy a Szent Anna-templom előtt egy hirtelen fékezéssel megpróbált rákanyarodni a Fő utcára, de a latyakos aszfalton a roller kicsúszott alóla, és Lovas hatalmas csattanással elvágódott a járdán.

Az üldözők azonnal körbevették. Már majdnem rárakták a bilincset is, amikor Lovas, hirtelen kifordította az ingje hajtókáját, amelyen egy vitorláshajót ábrázoló aranyjelvény csillogott.

– Hé! – kiáltotta. – Én egy kormányzati alkalmazott vagyok!

A rendőrök megtorpantak.

– Egy hajóskapitány? – kérdezte az egyik zavartan pislogva.

– Úgy van! – vágta rá Lovas, és olyan arcot vágott, mintha most érkezett volna valamilyen fontos bevetésről. – Én vagyok a folyami kirándulóflotta parancsnoka!

Az időközben összegverődött tömeg, amelynek nagy részét a Batthyány téri Sparba igyekvő nyugdíjasok tették ki, elismerően bólogatott. Előkerültek a mobilok is, és a hivatalos sajtó is bármelyik pillanatban megérkezhetett.

– Hát akkor… – motyogta az egyik rendőr, Lovas pedig föltápászkodott, leporolta magát, és komoly méltósággal bólintott:

– Köszönöm az együttműködést, uraim.

És mintha semmi sem történt volna, elsétált a templom mellett, miközben a rendőrök és az újságírók csak bámulták, mint egy csodabogarat.

(Még néhány epizódig biztosan folytatjuk)