A Doki, vagyis Benői Sztipán azt kérte Király Farkastól, hogy keresse meg a Zenta utcában, ahol a Költészetet a címkékre nevű uniós projekt keretében felügyelte az üvegvisszaváltó automatákat. Szigorú volt, mint egy őrmester, de fegyelmet tartott a sörösdobozaikkal kegyetlenül nyomuló hajléktalanok, az ádázul gyűjtögető kisnyugdíjasok és a jó ég tudja, mi okból ott gebeszkedő milliomosok körében. Hivatalosan azt ellenőrizte, hogy a borospalackok címkéin szerepelnek-e azok a kortárs versidézetek, amelyekért az EU busás pályázati pénzeket fizetett a szerencsés nyerteseknek. Mivel sem ő, sem Király Farkas nem tartozott ezek közé a kivételezettek közé, a Doki inkább csak arra ügyelt, hogy a visszaváltó előtti tolakodás ne fajuljon tettlegességgé.
– Elhoztad a levelet? – kérdezte kurtán, amikor Farkas Daciája megáll a rokkantaknak fenntartott parkolóban. Mint minden sajtómunkásnak, neki is járt a tiszteletbeli rokikártya.
– Hát persze – mondta Farkas, és intett a fejével, hogy menjenek egy kicsit távolabb a tömegtől. A kocsi mögé húzódva előhúzta a megsárgult levelet.
– Ezt nézd meg!
A Doki a rá jellemző komolysággal vette kezébe a papírt, és belefogott az olvasásába. Farkas kicsit fázott, mert nem ehhez a hideg februári szélhez öltözködött, de mint katonaviselt ember némán tűrte a györtelmeket. A Doki szerencsére gyorsan olvasott, ám amikor a szöveg végére ért, arra a nézésre váltott, amivel a zenészek tekingettek egymásra a süllyedő Titanicon.
– És hol vannak a képek? – kérdezte olyan hangon, ahogy a mester villáskulcsot kér az inasától.
Farkas kivette a kocsiból a laptopját és a motorháztetőre téve bekapcsolta. A Doki hunyorogva vizsgálgatta a képeket, némelyikre rá is nagyított, mintha keresne rajtuk valamit, de a végén kijelentette, hogy hát igen, ezek valódiak.
– De azt ugye, te sem gondolod komolyan, hogy Kerékgyártó, Majoros, meg ez a Lovas, akit csak hírből ismerek, visszament 1989-be?! – mondta ekkor Farkas szinte rimánkodva, mert százszor jobban esett volna neki, ha ez csak egy hoax. Semmi kedve nem volt egy fizikai anomáliával szórakozni.
– A kulcs a kopt kézirat lesz – jelentette ki a Doki. – Azt meg csak egy ember tudja nekünk megszerezni, a Friedrich Péter.
– Ki a búbánat az a Friedrich Péter?! – vonta föl a szemöldökét Farkas.
– Aki minden ügyet öt perc alatt elintéz – mondta a Doki, és a mobilját előkapva már hívta is az emberét.
A beszélgetés rövid volt, és sikeres, mert miután a vonalat bontotta, a Doki csak annyit mondott:
– Mindjárt hozza. Addig üljünk be a Hadikba egy kávéra.
A Hadik csak egy köpésre van a Zenta utcától, és már rég levetkezte azt a rossz hírét, amit még Karinthyék aggattak rá, mármint hogy ott pocsék a kávé, így Farkas, annak ellenére, hogy otthon már megivott egyet, teljes odaadással és bizalommal követte a Dokit, aki egészen biztosan törzsvendég lehetett ebben a létesítményben. Számos apró jel mutatta ezt, például, hogy gondolkodás nélkül ahhoz az asztalhoz telepedett, amely a kurta Bercsényi utcán keresztül a Gárdonyi térre nézett. Kapucsínót kért és hozzá egy szelet Kartinthy-tortát, ami nem tűnt kockázatosnak Király Farkas számára sem. Amíg az italukat kortyolták, a Doki elmesélte, mit tud az egyiptomi mágiáról.
– Régebben sokat tanulmányoztam ezt a témát, úgyhogy hallottam erről a kéziratról is, de a levélíró nem jól tudja, ez nem az eredeti, hanem egy 19. századi átirat. Annak viszont eléggé pontos. A kopt hagyományban a macskák nemcsak szent állatok, hanem az idő terelgetői. Az egyiptomi papok szerint a macska szeme, különösen, amikor félhomály veszi körül, rést nyit a Sekhem-ajtón, ami az idősíkok közötti átjáró. A rituálé három különböző színű macskát igényel, mert a színek más-más energiát kezelnek. A hieroglifikus jelek a rezgéstartományok intenzitását szabályozzák, és ez jelöli ki, honnan, hová igyekszünk az időben. Annyit tudok erről a kéziratról, hogy pontosan leírja a macskák elhelyezkedését, a jelek sorrendjét, és azt, hogy a piramison, vagyis az antennán belül milyen módon kell elhelyezkedniük, hogy a kapu stabil maradjon.
– Ez badarság! – legyintett Farkas ingerülten. – Közönséges hókuszpókusz!
– Ha nem láttam volna a képeket, én is azt mondanám, hogy igen, ez csak egy mese – mondta a Doki. – De attól tartok, ez mégis a valóság.
Ekkor kinyílt a kávéház ajtaja, és belépett Friedrich Péter. Friss volt és derűs, mint aki biztos abban, hogy jól végezte a dolgát. Bemutatkozott, kezet fogott Farkassal, aztán leült és a táskájából előhúzott egy sötétvörös, vászonkötésű könyvet.
– Tessék, a kopt kézirat! – mondta könnyedén.
– Ennyire egyszerű volt?! – nézett rá Farkas meglepetten.
– Hát persze – nevetett Péter. – Bemész a Széchényibe, kikéred, a helyére meg beteszel egy ugyanolyan méretű, de tökéletesen érdektelen, régi könyvet. Senki nem nézi meg azonnal. Mire észreveszik, mi már rég lemásoljuk az eredetit, és visszavisszük.
A Doki kinyitotta a könyvet és mintha tudatosan keresne benne valamit, buzgón lapozgatni kezdte. Farkas csak annyit látott, hogy a rajzolt hieroglifák között apró macskafigurák ülnek háromszög alakban, körülöttük spirális és cikkcakkos vonalak, mintha elektromágneses hullámokat ábrázolnának.
– Itt van! – bökött rá a Doki az egyik ábrára. – A macskák háromszögének csúcsa mindig dél felé mutat, a középpontba pedig egy Maa-jel kerül. Ez a látás egyiptomi megfelelője. Ez a kulcs az időkapuhoz. A szerző itt azt fejtegeti, hogy a hieroglifák közötti távolsággal finomhangolni, illetve módosítani lehet az időkapu hatósugarát. Ha a jelek összébb csúsznak, a hatósugár szűkül, ha tágulnak, értelemszerűen bővül. De ez csak a folyamat elméleti része. A kód nincs benne a kéziratban.
Farkas közelebb hajolt a rajzokhoz.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy ha megszerezzük azt a három macskát és tudjuk a hieroglifákat, akkor visszahozhatjuk Kerékgyártót és Majorost 1989-ből?
A Doki komoran bólintott.
– Nem így működik ez. Hiába nyílik ki a kapu, az embereid 1989-ben nem fogják tudni, hogy ismét használhatják.
– Vagyis?
– Oda kell küldeni értük valakit.
Farkas hátradőlt a székén és kinézett az ablakon. A Gárdonyi-szobor előtti padon két turista kesztyűs kézzel próbálta elfogyasztani a ki tudja, hol, talán a Kakas vendéglőben vásárolt lángost. Nem messze tőlük egy öltönyös úriember az utcai szemetesben turkált. Gyaníthatóan észrevette, hogy ez a két turista nem sokkal előbb oda dobta be a két üres kólásdobozát, amelyek darabja ötven forintot ér. Farkas hosszan bámulta ezt a jelenetet, majd halkan megszólalt:
– Tehát nekem el kell lopnom Szappanos Gábor három macskáját egy bizonyos Furján Ritától, akit nem is ismerek.
– Nincs más választásod – biggyesztette le a száját a Doki.
– Csak hogy tudd: én életemben nem loptam macskát, és mást sem, leszámítva egy gyakorló kézigránátot, amikor katona voltam, mert azt hittem, jól mutat majd a könyvespolcomon. De kitört a forradalom és fejbe lőttek. Ha nem olyan jó minőségű az a rohamsisak, most nem ülök itt, és vagy neked, vagy valaki másnak kell ellopni azokat a dögöket.
– A sors keze akarta hogy így legyen – bölcselkedett a Doki.
– Mégis, hogy képzeled? – tárta szét a kezét Farkas. – Odamegyek, becsöngetek és azt mondom: Jó napot, jöttem elvinni a cicákat, ne kérdezze miért?!
– Ez nem ennyire bonyolult – vágta rá a Doki, teljesen komolyan. – Kivárod a megfelelő pillanatot, aztán besurransz és a grabancuknál fogva megragadod a macskákat…
– Három van belőlük, ember! Nekem meg csak két kezem!
– A harmadikat a szádban tartva is viheted, mint az anyacica – nevetett a Doki.
– Na ne szórakozzál velem!
– Három szállítódoboz megoldja a problémát – kapcsolódott be Péter. –Beleteszed a macskákat és kész. Van olyan is, ami szíjjal a vállra akasztható.
– És ezt te honnan tudod? – bámult rá Farkas.
– Nekem is van macskám.
– Akkor miért nem te csinálod ezt az egészet?!
– Én ebben nem veszek részt. Ez törvényellenes – mondta Péter határozottan.
– És a kopt kézirat?!
– A nem élőlény, és vissza is fogom vinni.
– Én egy kismacskát sem tudok ölbe venni anélkül, hogy össze ne karmoljon, erre te azt várod, hogy három kifejlett állatot eltüntessek egy idegen lakásból? – fordult Farkas ismét a Dokihoz.
– Öregem, a levelet neked címezték, és bizonyára okkal – vonta meg a vállát a Doki. – Én csak megpróbáltam segíteni.
– Mint ahogy én is – mondta Péter. – Akkor visszavihetem a könyvet, vagy lemásoljátok?
Farkas idegesen dobolt az asztalon az ujjaival.
– Értitek, ugye, hogy ezt az egész hieroglifás, kopt kéziratos történetet önmagában is nehezen hiszem el? És most azt várjátok, hogy betörjek valakihez, és macskákat lopjak el, hogy… mit is?… megnyissunk egy időkaput?!
A Doki előrehajolt, és a szemébe nézett.
– Ez nem a józan észről szól. Ha látni akarod még Majorost és Kerékgyártót, akkor nincs más választásod. Ez történelmi szükségszerűség.
Farkas megint kinézett a térre, ahol a két turista éppen befejezte a lángosevést.
– A francba!
– Akkor benne vagy? – kérdezte a Doki.
– Nem tudom… – morogta Farkas. – De azt tudom, hogy ha nem teszem meg, életem végéig hallgathatom majd a belső hangot, ami azt kérdezi: és mi van, ha megcsináltad volna?
A Doki összecsapta a tenyerét.
– Akkor ezt eldöntöttük! Kezdődjön a macskamentő akció!
– Nem mentő, hanem lopó. És ez rossz érzés – javította ki Farkas.
– A történelem majd megmossa a kezeidet – mondta a Doki, és úgy itta ki a maradék kapucsínóját, mintha az maga lett volna a fölmentő ítélet.
(Talán folytatjuk, talán nem)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- mokusfacan
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Korábbi részek
