Az aradi három (15)

1989 karácsonyának másnapján három borzalmasan megviselt alak toppant be a makói Kisbagoly vendéglőbe. Sárosak, mocskosak, és annyira elgyötörtek voltak, hogy már a puszta látványuk is menekülésre késztette a jelen lévő kevés vendéget. És ha ez nem lett volna elég, a három figura még puskaporszagot is árasztott.

Nem árulunk el nagy titkot, ha kimondjuk: az íróként 2025-ben súlyosan levitézlett Majoros Sándor, az újságíróként szebb napokat is látott Kerékgyártó György, és az immár sci-fi íróként jegyzett Lovas Lajos képezte ezt a furcsa triumvirátust, amely a forradalmi káoszba bonyolódott Aradról tért vissza a magyar haza biztonságába, miután életmentési céllal fejbe kívánták lőni a román hadseregben katonai szolgálatát teljesítő Király Farkast.

A Kisbagoly vendéglő a története során még soha nem fogadott be ilyen gyalázatos állapotban lévő figurákat, de a vendégjog az vendégjog.

A végkimerülés szélén billegő Majoros azonnal lerogyott az egyik asztal mellé, és a homlokát törölgetve felsóhajtott:

– Hú, ez nagyon kemény volt…

Kerékgyártó a feneke alá penderített egy széket, majd miután odaintette a pincért – aki szemlátomást vonakodott kilépni a pult mögül –, megjegyezte:

– Talán mégsem ponyvairodalmat kellett volna vinnünk az éhező forradalmároknak, hanem sűrített tejet.

– És ha már ponyvairodalmat vittünk, akkor nem gyíkemberes sci-fi füzeteket, hanem minimum Asimovot – helyeselt Majoros. – Ha nem tévedek, ez az olcsóság a te ötleted volt, Lajos.

– Jó, az én ötletem volt – adta meg magát Lovas –, de azt hittem, a rabigából szabadult román népnek erre van szüksége.

– Viszont ennivalót nem vittünk – mondta Majoros.

– Ez meg a te ötleted volt – jegyezte meg Kerékgyártó.

– Arra bazíroztam, hogy majd veszünk micset – szabadkozott Majoros.

– Sanyi bácsi, neked fingod sincs arról, milyen egy forradalom – vonta le az eset tanulságát Kerékgyártó.

– Mert neked aztán van! – mérgelődött Majoros. – Ha Lajos nem gagyog egy kicsit románul, még mindig ott ülünk, és várjuk, hogy valaki megszánjon bennünket egy kanna benzinnel.

– Ne veszekedjetek! Ami volt, elmúlt – mondta Lovas békítő hangon. – Az a fő, hogy ép bőrrel megúsztuk ezt a kalandot.

– Hát igen… – sóhajtott Majoros. – Voltak pillanatok, amikor azt hittem, nekünk harangoztak. Ilyen volt például az, amikor a szekusok kivégzőosztaga előtt álltunk.

– Isteni szerencse, hogy Lajos románul is el tudta mondani azt a viccet, amiben Áron bácsi megtöcsköli a medvét – bólintott Kerékgyártó. – Ha nem szólal meg, most egy tömegsírban hevernénk békében és nyugalomban.

– Szerintem a félreértést a füzetek okozták – mondta Majoros.

– Hát igen… – vakargatta a hóna alját Lovas Lajos. – Abszolút tévesen értelmezték, pedig a borítókról látniuk kellett volna, hogy nem pártpropaganda.

– Ezek ugye a forradalmárok voltak, nem a szekusok – vonta fel a szemöldökét Kerékgyártó, vagyis csak az egyiket, mert a másik egy robbanásban vagy valami tűzvészben lepörkölődött.

– Igen, a forradalmárok. Először ők akartak bennünket kivégezni – bólintott Majoros.

– Szerencse, hogy pont ekkor durrantottak oda a szekusok – emlékezett a zsurnaliszta.

– Mégpedig lesből – pontosított Lovas. – A Trabi oldalát is ekkor lyuggatták ki. Olyan lett, mint a szita.

– Arra is tisztán emlékszem, hogy mire észbekaptunk, már csak mi maradtunk a téren – egészítette ki a visszaemlékezést Kerékgyártó, majd hozzátette: – Sanyi bácsi pedig beszart.

Majoros zavartan hajtotta le a fejét. Szerencséjére megérkezett a pincér.

– Mit hozhatok az uraknak? – kérdezte, miközben igyekezett megtartani a közte és a vendégei között kívánatos távolságot.

– Talán egy nagy kancsó csapvizet… – merengett Majoros, de látva a fiatalember megrökönyödését, hozzátette. – Természetesen sört, de ne túl hideget.

A pincér elment, Lovas pedig elővette a zsebéből annak az útjelző táblának a darabját, ami a legnagyobb kincsüknek számított.

– Az a fő, hogy ezt megszereztük – mondta és letette az asztalra a girbegurba lemezkét.

Egy ideig áhítattal nézték a golyó ütötte lyukkal hivalkodó alumíniumdarabot, aztán Kerékgyártó megkérdezte:

– Még mindig nem világos, mihez kezdünk vele.

– Akkor még egyszer elmondom – mondta Lovas. – Mint bizonyítékot elküldjük Király Farkasnak, hogy mi mentettük meg az életét, és cserébe megkérjük, figyelmeztesse Majorost, hogy 2024-ben ne menjen föl arra a tetőre az Alkotás úton. Minden azon múlik, meg tudjuk-e vele értetni, hogy ha nincs ez a tábla, a puskagolyó átüti a sisakját és keresztülmegy a fején.

– Ebből a megközelítéséből Sanyi bácsinak köszönheti az életét – elmélkedett Kerékgyártó – mert amikor elkaptak bennünket a szekusok, és bevittek abba az udvarba kivégezni, ahol sírva könyörögtünk, hogy ne tegyék, és Sanyi bácsi már annak a szekusnak cipője orrát is csókolgatta…

– Oké, elismerem: másodszor is beszartam – bólogatott Majoros egy kissé bosszankodva. – Mit csináljak, ha egyszer nem bírom az idegfeszültséget? IBS-szindrómám van. A nagyobb utazások alatt végig megy a hasam…

– Ne restelld ezt Sanyi bácsi! – csapott a vállára Lovas. – Ha nem trottyantasz be a gatyádba, az a szekus simán belénk durrant.

– De így csak odébb rugdalt bennünket és mert közben a viccet is elmondtad neki, úgy röhögött, hogy méterekkel mellénk lőtt – emlékezett Kerékgyártó a hősök utólagos boldogságával.

– És mire újratöltött, rajtuk ütöttek a forradalmárok – tette hozzá Lovas kellő komolysággal.

– Ha még emlékeztek, én vettem észre, hogy tőlünk vagy száz méterre, a katonákkal együtt fölbukkanó Király Farkast pont fejen találta az a lövedék, amit a szekus nekünk szánt – büszkélkedett Majoros.

– De mert a golyó előzőleg átment egy balra kanyarodni tilos táblán, éppen annyit tompult a hegye, hogy nem ütötte át a sisakot – összegzett Lovas.

– Pontosan. Ha nem piszkálunk bele a dolgok menetébe, a szekusok sortüzet zúdítanak a katonákra, és megölik szegényt Farkast, de így az ijedségen kívül nem lett semmi baja.

– Néha ilyen apróságokon múlik a világ sorsa – mondta Kerékgyártó.

– Apróság? – méltatlankodott Majoros. – Tán elfelejtettétek, milyen tortúrának voltam kitéve, míg találtam egy tiszta gatyát a forradalmi időket élő Aradon?! Békében sem lett volna ez könnyű, de így…

– Teljesen igazad van Sanyi bácsi – helyeselt Lovas Lajos mosolyogva. – De fogadj el tőlem egy tanácsot: ezt az epizódot ne írd bele az életrajzodba.

(Talán folytatjuk, talán nem)