A romániai forradalom árnyékában (12)

Nem sokkal később, amikor már a Déli pályaudvar restijében üldögéltek, és forralt borral próbálták fölmelegíteni a decemberi csípős hidegben elgémberedett ujjaikat, Lovas Lajos vadonatúj Trapper farmerben, háromnegyedes műbőr dzsekiben és világosbarna Tisza tornacipőben pompázott. Bizony joggal vetül fel a kérdés, hogy ez a hatvanas évek elejéről szalasztott társaság honnét szerezte be a mindehhez szükséges forintmennyiséget, de a válasz egyszerű és világos:

Lovas Lajos – Majoros közbenjárásával – a Déli pályaudvar férfi vizeldéjében elpasszolta a pisztolyát egy jugoszláv vendégmunkásnak, aki az NSZK-ból igyekezett haza a Balkánra. Közismert, hogy a fegyver iránti igény arrafelé 1989-ben exponenciálisan növekedett. Az üzlet német márkában jött létre, és igen kiválóan sikerült, mert miután a valutát eladták az arab üzéreknek, kereken tizenhatezer forint ütötte a markukat. Ez pontosan a nyolcszorosa volt Lovas főhadnagy 1962-es fizetésének. Nem is tudott hová lenni a boldogságtól.

– Fiúk, hát ez hihetetlen! Ez valóban az aranykor! – mondta Lovas, miközben büszkén tapogatta magán a vadonatúj Trapper farmert. – Tudjátok, én igazából soha nem akartam belügyes lenni, de apámék szegények voltak, és más lehetőség nem nagyon adódott. Úgyhogy ezt csináltam.

– Ezek szerint szívesen maradnál itt, 1989-ben? – kérdezte Majoros félig tréfásan, félig komolyan, majd jelentőségteljesen belekortyolt a forralt borába.

– Nem lenne ellenemre – sóhajtott Lovas. – Csak éppen attól félek, itt teljesen gyökértelen lennék.

– Szó nincs erről! – legyintett Majoros, és közelebb hajolt. – Az időugrással valójában nyertél huszonvalahány évet. Itt most nem 1942-ben, hanem 1967-ben születtél. Tehát simán folytathatod úgy az életedet, mintha mindig ide tartoztál volna.

– Ez érdekes – mélázott el Lovas, és ő is belekortyolt a borába. – De hát mégis… Mihez kezdjek, ha fogalmam sincs semmiről?

Kerékgyártó jókedvűen odabökött neki:

– Mihez kezdenél? Hazamész szépen az Állatkertbe, ott lesz a szobád, a szüleid, és még pár Edda-posztert is találhatsz a falon.

– Vagy az István a királyt! – kontrázott rá Majoros nevetve. – Egy kis rockopera, egy kis szabadságérzés. Aztán pedig helyezkedj el a sajtóban! A 90-es években mindenki újságíró lesz, aki három egybefüggő mondatot le tud írni.

Lovas megrázta a fejét, de a szeme már csillogott.

– A sajtó… az valóban érdekelne. De az még jobban, hogy ki áll ennek az egész időutazós dolognak a hátterében.

Majoros komoly képet vágott:

– Erről csak azért merek mesélni, mert látom rajtad, hogy már nem a rendszer embere vagy. Egy zseniális tudós találta ki ezt a portált, a neve Balog Ernő. De lehet, hogy már nem is él, mert a 2025-ös adatok szerint pont mostanában, a romániai forradalom idején fog meghalni.

– Ami már teljes intenzitással zajlik… – bólintott Kerékgyártó, és elfordult, hogy jobban lássa a tévé képernyőjét, ahol épp bukaresti utcai harcokat mutattak.

Lovas tátott szájjal bámulta a színes képeket:

– Hát ez maga a csoda… eddig azt hittem, hogy a sci-fi csak marslakók meg űrhajók, de most látom, hogy maga az élet! Ez az én világom!

– Én ezt megértem – mosolygott Majoros –, de nekünk nem itt van a helyünk. Mi 2025-ből jöttünk, és valahogy haza kell jutnunk.

– Ott a tetőn az időkapu! – mutatott Lovas fölfelé. – Csak át kell sétálni rajta, és már otthon is vagytok!

Majoros megrázta a fejét, majd csendesen elmagyarázta azt, amit Kerékgyártónak is többször próbált elmondani:

– Tudod, ez nem így működik. Ha innen belépünk a kapun, az visszavisz minket 1962-be. A kapu mindig ugyanarra az időpontra nyílik, ahonnan érkeztünk.

– Na, ezt most végképp nem értem – pislogott Lovas.

– Nem baj, majd később megérted – mondta Majoros atyáskodva, és megpaskolta Lovas vállát.

– Én azt hiszem, szívesebben maradnék itt – kottyantotta közbe Kerékgyártó félénken. – Innen már csak egy ugrás 2025, ráadásul tíz éven belül lesz mobiltelefon is…

– Gyurikám, te nem figyelsz! – morogta Majoros. – Ha itt maradsz, nem éred meg a 2025-öt. Egyetlen esélyünk van: vissza kell térnünk 1962-be, és türelmesen kivárni, hogy elkészüljön a BIZTONSÁG reklám.

– Na de miből élünk meg addig?! – sopánkodott Kerékgyártó. – Mindketten alkalmatlanok vagyunk a fizikai munkára. Már a cementes zsákba is majdnem belehaltunk…

– Esetleg írhatnék nektek egy ajánlólevelet az 1962-es belügyhöz… – ajánlkozott Lovas, mire mindketten hadonászva tiltakozni kezdtek:

– Azt ne! Az nem fog működni! – hárította el Majoros gyorsan. – Ez az életvonalad éppen most szűnt meg.

– Komolyan nincs más megoldás? – kérdezte Kerékgyártó.

– Sajnos nincs – sóhajtott Majoros. – Induljunk vissza, nézzük meg azt a kaput.

– Akkor elkísérlek benneteket – mondta Lovas, és együtt kisétáltak a restiből.

Az Alkotás úti kapunál búcsút vettek egymástól, de Lovas alig lépett párat a Moszkva tér felé, a két cimbora újra előbukkant.

– Mi történt? – kérdezte Lovas ijedten.

– Nagy baj van, barátom – morogta Majoros –, a portál valami miatt nem működik. Úgy látszik, beragadtunk 1989-be…