Az ügyes kezű mester (22)

Lovas apja kétkedve forgatta a Majoros által átnyújtott, jövőből érkezett Sony akkumulátort. A szemöldöke egyre magasabbra szökött, és olyan arcot vágott, mintha egy marsi kavicsot nyomtak volna a kezébe.

– Ez meg miféle szerkezet? – kérdezte, mintha attól tartana, hogy az alkatrész mindjárt fölrobban.

– Dummy battery kellene belőle – magyarázta Majoros türelmesen, de látszott rajta, hogy egyre jobban aggódik. – Az a lényeg, hogy a fényképezőgépet egy külső áramforráshoz lehessen csatlakoztatni.

– Hát öregem, az biztos, hogy én ezt nem tudom megcsinálni – vonta meg a vállát Lovas apja őszinte sajnálkozással. – De várjatok csak! Van egy műszerész ismerősöm itt, a közelben, nem messze a Marx tértől. Ha valaki, ő biztosan segíteni fog rajtatok.

Majoros, Kerékgyártő és Lovas azonnal fölkerekedtek, hogy megtalálják az adott címet. Hideg eső szitált a városra, vagy csak a köd csapódott le rá, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy az embernek elmenjen a kedve a fölösleges mászkálástól. Szerencsére a műhely ott volt a megadott helyen, de bent egyáltalán nem az a kép fogadta őket, amire számítottak. Modern, fényes asztalok mögött fiatal technikusok ácsorogtak, látszólag dologtalanul.

– Na ez már döfi! – lelkendezett Kerékgyártó. – Úgy érzem, hazataláltunk!

De a lelkesedése hamar alábbhagyott, mert a műhelyvezető, egy szigorú tekintetű, SZTK-keretes szemüveget viselő férfi az akkumulátort nézegetve kijelentette:

– Ez ugye, valami japán cucc? Ilyen nálunk nincs, és nem is lesz. Még hasonló sincs a KGST-országok termékpalettáján.

– De csak egy dummy battery-t kéne belőle gyártani! – könyörgött Majoros.

– Dumi, vagy cumi, az itt nem fog menni – jelentette ki a mérnök szigorúan, és ezzel a dolog el volt döntve.

A társaság csalódottan távozott, de próba szerencse alapon felkerestek még két másik műszerészt is. Mindegyik helyen ugyanazt a választ kapták: ilyen különleges akkumulátorokat nem ismernek, az átalakítást pedig nem vállalják, mert nem tudnak rá garanciát adni.

Majoros ingerülten rázta a fejét, miközben a Körúton a Duna felé ballagtak, kerülgetve a járda gödreiben összegyűlt tócsákat.

– Remek – sóhajtott Kerékgyártó ironikusan. – Azért ragadunk itt, mert nem tudunk legyártatni egy nyavalyás dummy battery-t. Milyen nevetséges.

– Munkamorál, barátaim – mondta Lovas bölcsen. – Lehet, hogy igazatok van, és itt hamarosan kapitalizmus lesz, de most még tart a szocializmus. Ami nem szabályszerű, azt nem lehet része a rendszernek.

Balog fásultan hallgatott, de a tekintete hirtelen megakadt valamin:

– Nézzétek csak azt a plakátot!

A többiek is odafordultak. Egy kopott, homályos pinceablak fölé erősített bádogtáblán az alábbi szöveg díszelgett:

„Frici bácsi varrógépszervize. Nincs, ami nincs!”

– Na ne már! – horkant föl Kerékgyártó. – Mit akarunk egy varrógépszerelővel? Nadrágot stoppoltatni?

– Várjatok csak! – mondta Balog. – Ezt az öreget én ismerem! Frici bácsi igazi legenda. Egy arisztokrata család sarja, az apja a legvadabb ötvenes években is működtethette a varrógépszervizét, és a legdurvább időszakokban is mindent megoldott. Ha van, aki segíthet rajtunk, az ő!

Majoros arca földerült.

– Egy valódi arisztokrata? Akkor tuti, hogy nem ismer lehetetlent!

Frici bácsi műhelye Budán, a Török utcában volt, közel a Mártírok útjához. A kis szoba olyan zsúfolt és kaotikus képet nyújtott, mint egy lomtár. A falakon régi varrógépalkatrészei lógtak, a polcokon megsárgult, ősrégi cérnaspulnik álltak, az egyik sarkot pedig egy hatalmas, állványos fúrógép uralta.

A mester vékony testalkatú, hatvanévesforma ember volt, finoman lenyalt hajjal és régi, de elegáns tweed zakóban. Amikor Majoros megmutatta neki az akkumulátort, éppen csak ránézett, majd mosolyogva bólintott:

– Uraim, ez igazán egyszerű. Az akkut szét kell vágni, a benne levő elektronikát ki kell hajítani, és a két sarura rá kell forrasztani egy kék meg egy piros drótot. A gép azon keresztül kapja majd a külső tápot egy 12 voltos Honda motorkerékpár aksiból, amit egy kis reosztáttal szabályozunk.

– Ezt még én is értem – mondta Lovas csodálkozva.

– Mert a feszültség szabványos. Nem számít, hogy az elem japán, vagy szovjet, ha a helyére illesztett, házilag eszkábált csatlakozón keresztül a gép megkapja a 7,2 voltot, biztosan működni fog – jelentette ki Frici bácsi fölényes mosollyal.

Aztán lehajolt, hogy az akkut satuba fogja, de hirtelen megdermedt. A mozdulata megakadt, az arca kifehéredett, a szeme pedig a hátsó ajtóra siklott. Ebből a merev pózból lassan felegyenesedett, odalépett egy polchoz, és óvatosan, már-már tolvajmód levett róla egy régi törlőkendőt. Olyan gyöngéden hajtogatta össze, mintha pergamenből lett volna, majd betömködte egy kartondobozba, amit gyorsan elfedett egy kávésdobozzal és egy 1972-es Villanyszerelők Kézikönyvével.

– Minden rendben? – kérdezte Balog, akinek nem kerülte el a figyelmét ez a manőver.

– Pszt! – suttogta Frici bácsi. – Egy mukkot se!

De elkésett. A műhely hátsó ajtaja kivágódott, és belépett egy ötvenes évei elején járó, kistermetű asszony, akinek hátrafésült, keményre lakkozott haja olyan volt, mint egy bukósisak. A szeme szikrázott, az álla előreszökött, a kezében pedig egy erdélyi mintákkal kihímezett mezőtúri varrógépterítőt szorongatott.

– Frigyes! – sziszegte félelmetes hangon. – Hol a kendőm?!

– Én… – hebegte Frici bácsi, és úgy húzta össze magát, mint egy kihűlt harmonika. – Én csak… elraktam… mert jöttek az urak…

– Ide nem jönnek urak! – csattant föl az asszony, majd végigmérte a három jövevényt, akik ösztönösen hátrébb léptek. – Egész nap barkácsolsz, maszatolsz, és közben eltűnik a kendőm! Ez kézimunka volt, Frigyes! Az anyám a testével védte 1944-ben a légópincében, amikor a németek a Széna teret bombázták!

– Nekünk úgy tűnt, csak egy törlőkendő… – próbálkozott Balog, de Frici bácsi intett, hogy maradjon csöndben.

– Ez nem egy „törlőkendő”, fiatalember – sziszegte az asszony. – Ez egy eredeti Ráthonyi Margit által tervezett díszítőöltéses szalvéta, amit az Országos Iparművészeti Szövetség is igazolt!

Frici bácsi szemében pánik tükröződött. Úgy nézett, mint akit a saját varrógépe elé készül vetni magát.

– Drága Annám… – próbálta simítani a helyzetet. – A kendőt egy dobozba tettem, és le is poroltam előtte. Nézd, ott van, semmi baja!

A nő átvette a dobozt, és mint egy vámellenőr, lassan belenézett.

– És ez a zsírfolt mitől van?

A három jövevény a kijárat felé sandított. Lovas megpróbált bebújni a stelázsi mögé, Kerékgyártó meg csak állt, mint pálma a viharban. Az életkoránál fogva jóval tapasztaltabb Majoros viszont megőrizte a hidegvérét.

– Ez az a nő, akitől Rákosi is megőszült volna – súgta oda Balognak.

– Inkább ülnék egy évet Recsken, mint egy napot itt – seppegte vissza a tudóspalánta.

Frici bácsi eközben csodával határos módon megtalálta a megoldást: egy régi biedermeier varrógépkulcsot vett elő.

– Nézd csak, megtaláltam azt a kulcsot, amit napok óta keresel! – mondta győzelmi mosollyal.

Anna néni ránézett a kulcsra, és szárazon kijelentette:

– Ez is az anyámé volt… Ezzel csavarta le a tűlemezt, amikor a németek…

Nem fejezte be, mert a régi emlék miatt elcsuklott a hangja. Ezután mindenki megkönnyebbülésére gyorsan visszavonult az üzlet hátsó traktusába.

Amikor az ajtó becsukódott Anna néni mögött, Frici bácsi lehuppant a munkaasztal mellé, megtörölte a homlokát, és rekedt hangon megszólalt:

– Most már kettéfűrészelhetjük ezt az izét.

Aztán szerszámot ragadott és nekiesett a 2025-ös Sony fényképezőgép akkumulátorának.

(Talán folytatjuk, talán nem…)