Botrány a Mátyás Pincében (32)

1989. december 30-án, a Magyar Televízió olyan kísérletet hajtott végre, ami kockázatvállalás tekintetében vetekedett a csernobili atomerőműben három évvel korábban lezajlotthoz. Habár ez a tévés próbálkozás nem okozott akkora katasztrófát, mint a négyes reaktor fölrobbanása, következményeit és hatásait máig nyögi a honi televíziózás. Lássuk mi volt ez a kísérlet, és mi volt a végkifejlete.

A terv úgy szólt, hogy a tévé három helyszínről – az Angelika Kávéházból, a Kulacs Vendéglőből és a Mátyás Pincéből – közvetít majd élő, egyenes adásban a körkapcsolás elve szerint. Az este 9-kor kezdődő műsor a szocialista realizmus jövőjét taglaló vitával indult az Angelikában, amit Jágó Béla és népi zenekara követett a Kulacsban, végül pedig Paládi Zsolt lépett közönség elé a Mátyás Pincében.

A focival ezt a módszert régebben sikerrel alkalmazta a rádió, de a kultúra sokkal rázósabb terep. Ennek ellenére úgy tűnt, minden rendben lesz. Az Angelikában csoportosuló írók teljesen érdektelenül fejtegették, hogy a szocialista realizmus napjainkban is mennyire fontos, Jágó Béláék pedig unott profizmussal játszották el a legismertebb magyar nótákat, így mindenki Paládi Zsolttól várta a megváltást.

Amikor a Mátyás Pincében végre fölhangzott a magnóról bejátszott Rákóczi induló – ami a Paládi-estek kezdetét jelezte –, a művész a rá jellemző trehány öltözetben lépett a pódiumra, és mind mindig, most is erősen hunyorgott a rávetült reflektorfényben. Jobbjában ezúttal egy vödröt tartott.

– Hölgyeim és uraim – mondta a vödörre mutatva –, ez egy szovjet atombomba.

A közönség nem értette ezt a bonyolult képi világot. A hátsó sorból valaki be is szólt, hogy „ez még a hatvanas években sem volt vicces”, de Paládi nem jött zavarba. Letette a vödröt, és folytatta:

– Az a különlegessége, hogy csak akkor robban, ha valaki háromszor egymás után kimondja, hogy peresztrojka.

Néhány kényszeredett nevetés hallatszott. A kamerát kezelő technikus lebiggyesztette a száját, a rendező pedig egyre idegesebben szívta a nemrég meggyújtott cigarettáját. Paládi közben a zsebébe nyúlt, elővett egy kis jegyzetfüzetet, de mintha csak meggondolta volna magát, gyorsan vissza is tette. Néhány pillanatig úgy állt ott, mint aki totálisan kiesett a szerepéből, aztán megadóan legyintett.

– Na jól van, ebből a cirkuszból ennyi elég – mondta megadóan. – Én nem is vagyok színész. Valójában rendőr vagyok és a jövőből jöttem…

Ez már elérte a hallgatóságot. Egy nő halkan fölnevetett, jelezve, hogy sejti, mi fog következni. Paládi ettől mintha erőre kapott volna.

– Rendőr voltam, de időutazó lettem, mert egy férfit keresek, akinek a neve Kerékgyártó György. Látta valaki?

Megállt, hagyta, hogy a kérdés utat találjon a közönséghez, ám az csöndben figyelt. Paládi pedig folytatta:

– Az ipse újságíró és levelet akar küldeni a jövőbe. Ha sikerül neki, lőttek a küszöbön álló a rendszerváltásnak.

Ettől a kijelentéstől nemcsak a Mátyás Pincében fagyott meg a levegő, hanem mindenütt, ahol a tévét nézték. Télen ez nem nagy kunszt, mondhatja, aki nem fogja föl a rendszerváltás kifejezés értelmét és jelentőségét, de ilyen személy 1989-ben nemigen akadt ebben az akkor még reményteljes országban. A spiclik jelentései szerint a helyszínen többen is sóbálvánnyá váltak, a rendezőt is beleértve, aki nem érte föl ésszel, hogy vissza kéne kapcsolnia a Kulacsba. Paládi így akadálytalanul folytathatta:

– Ha nem akadályozzuk meg ezt az akciót, 2025-ben Magyarország fizetőeszköze a mák lesz.

Gyér nevetés volt a reakció.

– Darált mák, tízdekás csomagolásban! – ismételte meg Paládi. – A Nemzeti Bank jelképe meg egy bejgli lesz.

Most már egyre többen kuncogtak.

– De ne ijedjenek meg – jelentette ki ekkor Paládi olyan hangon, mint aki rájött, hogy veszélyes terepre tévedt –, van nálam egy titkos kód, egy latin mondat, amit 2025-ben át kell írni hieroglifákra. Ezzel megállíthatjuk a mák uralmát, és helyet adhatunk a valódi rendszerváltozásnak. Ránk fog törni a kapitalizmus, elvtársak.

Néma csönd telepedett a Mátyás Pincére, amit Paládi biztatásnak vett.

– Nos, igen… hamarosan megszűnik a Szovjetunió, széthullik Jugoszlávia, kicsit később pedig Csehszlovákia, csak mi, magyarok maradunk egyben, pedig nálunk marakodóbb társaságot nem hordott hátán a föld. A nemzeti vagyont privatizáció fedőnév alatt pillanatok alatt szétlopkodják azok, akik közel kerülnek a tűzhöz, és úgy megemelkedik az üzemagyag ára, hogy a taxisok föllázadnak a kormány ellen. Hajszálon múlik az újabb forradalom, de valamilyen csoda, vagy véletlen folytán ezt megússzuk.

Néhányan tapsolni kezdtek, mások a fejüket csóválva kacarásztak. Ez bizony Hofi merészségét is fölülmúlta.

– De ez mind semmi! – emelte föl a hangját Paládi. – Az ezredfordulóra divatba jönnek a zsebben hordható, pici mobiltelefonok, meg az internet, aminek az a lényege, hogy az embernek állandóan a számítógép előtt kell ülnie.

Egyre határozottabb lett a nevetés, mert ez a mobiltelefonos, számítógépes jövendölés a Mézga családot idézte.

– Aztán belépünk a NATO-ba, majd az Európai Unióba – folytatta Paládi, mire kitört a röhögés.

– És hogy a sort bezárjam, Magyarországnak olyan miniszterelnöke lesz, aki imádja a focit, és rengeteg új stadiont épít, de ettől a magyar foci szemernyivel sem lesz jobb. Ja, és majd elfelejtettem: Kádár koponyáját el fogják lopni a Fiumei, azaz most még Mező Imre úti temetőből.

Ezen a ponton a közönség már úgy hahotázott, mintha nem lenne holnap. De Paládi erről mintha nem is vett volna tudomást. Hirtelen kivett a zsebéből egy kék műanyagkupakot.

– Sajnos elkövettem egy hibát: véletlenül elhoztam ezt a kulcsot, amit ebben a furcsa jövőben kellett volna hagynom. Így most talán minden odalett, pedig a lényeg barátaim nem a jövő, hanem a múlt. Abban minden benne van.

És akkor hirtelen valami átfutott az agyán. Elővett egy apró alkoholos filcet a farzsebéből – ez mindig ott volt nála –, odalépett a kamera elé, és parányi, de olvasható betűkkel gyorsan ráírta a lencsére:

Et in sterquilinio, veritas late.

A képernyőkön országszerte megjelent ez a sötét, remegő szöveg a televíziókon. A kameraman lebénult, aztán a gépet gyorsan félrerántotta, rá egy pohár vízre, amibe valaki éppen akkor ejtette bele a műfogsorát, majd a képernyőkön megjelent Jágó Béla cigányzenekara, de csak egy villanásra, hogy ismét az Angelikát mutassa, ahol az imént még élénken vitatkozó írók úgy bámultak maguk elé, mintha viaszfigurák lennének egy elfuserált panoptikumban.

– Most talán gitároznom kéne – mondta mosolyogva a volt rendőrhadnagy. – Előadhatnám a Johnny B. Good szólóját, ahogy Marty McFly, és azt mondanám, ezt most még nem értitek, de majd meg fogjátok szeretni. Sajnálom, de én nem tudok gitározni…

Azzal sután meghajolt, és menekülve távozott a Mátyás Pincéből.

(Talán folytatjuk, talán nem)