Csak semmi pánik (27)

– Ez már túlmegy minden határon! Nem elég, hogy van egy misztikus gyilkosságunk, ami már önmagában is kész téboly, az Alkotás utcában egymás után tűnnek el emberek! Kerékgyártónak és az új gyakornokomnak egyszerűen nyoma veszett. Mind a ketten bementek abba az átkozott házba, de ki már nem jöttek – fakadt ki Paládi hadnagy, miután a kapitányságon befejezte a két megszeppent gyászhuszár kihallgatását, akik szinte futva távoztak az épületből.

Rideg zászlós csak pislogott, mert semmi értelmeset nem tudott ehhez hozzáfűzni.

– Mégis igaz lehet az a szóbeszéd az időkapuról… – mondta bizonytalankodva.

Paládi élesen rápillantott:

– Szóval maga is hallott róla!

Rideg némi vakarózás után bevallotta, hogy nemrég belefutott egy cikkbe, ami egy olyan íróról szólt, aki azon a környéken tűnt el. Azt pedzegették, hogy az a bizonyos dimenziókapu volt a veszte, amelyről az urbánus legendák szólnak.

A hadnagy elgondolkodva forgatta a Balog-gyilkosság helyszínén talált kék kupakot. A kapitányság büféjében ültek, ahol jelen pillanatban rajtuk kívül csak Világ Anikó tartózkodott. Miután befejezte a kávéjuk fölszolgálását, büszkén megjegyezte:

– Képzeljék, van egy weboldal, ahol pár ezer forintért bárkiről kis 3D-figurát készítenek fotó alapján! Lajcsiról már meg is rendeltem egyet. Aranyos kis figura lesz a trombitájával meg a vicces gatyájával.

Paládi hadnagy rá sem hederített a nőre, Rideg zászlós viszont udvariasan biccentett:

– Biztos nagyon cuki lesz, Anikó.

– Azt hiszem, nekem is körül kell néznem azon a háztetőn – mondta a hadnagy, amikor Világ Anikó elvonult a pult mögé. – Lehet, hogy ez az időkapu-mese teljes ostobaság, de nem tartom kizártnak, hogy találok egy nyitva hagyott szellőzőablakot. Kerékgyártó és Szilvia talán bemásztak egy ilyen lyukba, és bent rekedtek valami szűk helyen, ahol nincs térerő. Vagy egyszerre merült le a telefonjuk.

– Az nem valószínű – ingatta a fejét a zászlós. – Két ember telefonja egyszerre nem merülhet le, és térerőmentes helyek sincsenek a város közepén.

– Akkor hová lettek? – nézett rá Paládi reményvesztetten. – Úgy eltűntek, mint a kámfor.

Rideg zászlós tanácstalanul tárta szét a kezét.

– Erről nincs elképzelésem. Szerintem át kell fésülnünk az egész környéket, házról házra.

– És a hajóskapitány?

– Szerintem ő a gyilkos, és ezzel a hullarablással próbálja eltüntetni a DNS-nyomokat. Csak azt nem értem, minek ehhez a bárka? A Dunába akarja dobni a professzor holttestét? – tűnődött a zászlós.

– Ne találgassunk, mert akkor nem megyünk semmire – mondta a hadnagy és fölvette az asztalról a latin szöveget rejtő kupakot. – Kezdjék meg a környék átfésülését, de civil ruhában, nem akarok pánikot. És kérjen egy helikoptert is, hogy pásztázza végig a Dunát a Hajógyári szigettől a Filatori gátig.

Rideg bólintott, és indult, hogy intézkedjen, de Paládi még utánaszólt:

– Én még egyszer megnézem azt a padlást. Láttam ott egy ládát, furcsa jelekkel körbevéve, lehet, hogy valamilyen szerkezet rejlik benne.

A zászlós aggódva kérdezte:

– Netán pokolgép?

– Akár még az is. Ha bármi gyanúsat találok, azonnal értesítem – nyugtatta meg a hadnagy.

Rideg távozása után Paládi fölvette a kabátját, és kocsiba ült, hogy visszatérjen Alkotás útra, ahol már alkonyodott. A nap eltűnt a tetők szövevénye mögött, csak a felhőkről visszaverődő vöröses fény ömlött szét a házakon, árnyékok kusza ábráit rajzolva az ódon falakra.

Ahogy Paládi belépett 7/A számú ház kapuján, furcsa nyugtalanság fogta el. Fölment a lépcsőn, és óvatosan kinyitotta a padlásra vezető ajtót. Csak néhány fénycsík szűrődött be a cserepek között, de így is rögtön meglátta azt a masszív, régi ládát, amelyet korábban már észrevett. Körülötte úgy ragyogtak azok a különös jelek, mintha valaki aranyból öntötte volna ki őket. Már majdnem odalépett, hogy kivonszolja a ládát a lépcsőházba, de eszébe jutott, hogy előbb talán érdemes volna a tetőn is körülnézni, hátha valóban talál egy nyitva hagyott szellőzőablakot. A ládát otthagyva visszament a lépcsőházba, és a tetőkijáraton átbújva megindult a keskeny, agyonhasznált deszkapallón. Megtett egy kört a BIZTONSÁG reklám körül, de nem talált szellőzőablakot. Csalódottan tért vissza a lépcsőházba, hogy befejezze, amit elkezdett. A padlásajtó furcsa módon vadonatújnak tűnt, pedig határozottan emlékezett rá, hogy az előbb majd szétrágta a rozsa. Arra gondolt, hogy talán nem figyelt eléggé, aztán eszébe jutott, hogy Rideg zászlós is itt vizsgálódhat valahol a környéken, és segíthetne levinni az eléggé nehéznek tűnő ládát. Elővette a mobilját, hogy fölhívja, de a készülék nem reagált. A hadnagy ezt nagyon furcsának tartotta, mert még hat óra sem múlt el azóta, hogy feltöltötte. Nem baj, gondolta, miközben lefelé ballagott a lépcsőn, kocsival jött, rádión is odaszólhat a fiúknak.

Ám az utcán döbbenetes látvány fogadta. A szolgálati kocsija nyomtalanul eltűnt, az úton pedig az elvárt délutáni forgalomhoz képest alig botorkált néhány autó. De milyen autók voltak azok! Trabantok, Wartburgok, Skodák zörögtek egymás mögé sorakozva, sőt, egy múzeumba kívánkozó TEFU teherautó is elhúzott előtte, hatalmas füstcsíkot hagyva maga után. A legmeglepőbb mégis a ponyvával letakart Déli pályaudvar hiánya volt: az egész úgy, ahogy volt eltűnt, csak egy régi, monarchia korabeli vasútállomás állt a helyén. Tisztára úgy, mint a hatvanas évek elején.

(Talán folytatjuk, talán nem)