Egy halálos ítélet árnyékában (10)

Ám ekkor hirtelen, mintegy varázsütésre a levitézlett író témát váltott:

– Gondolom, megéheztél. Tapasztalataim szerint az időugrás fokozza az étvágyat.

– Mi tagadás… – vakargatta a tarkóját Kerékgyártó. Aztán eszébe jutott, hogy a laktózérzékenységével ebben a barbár korban senki nem törődne, ezért azt mondta: – Jólesne pár falat, mert még nem reggeliztem. De semmi kedvem sincs az írószövetség menzájának maradékában turkálni.

– Szó sincs erről! – nevetett Majoros miközben feltápászkodott a székéről. – Elsétálunk a Fény utcai piacra, Kati nénihez. Ő majd megvendégel bennünket.

A zsurnaliszta nem tehetett mást, követte a levitézlett írót, aki az utcán úgy viselkedett, mintha mindig is ide tartozott volna, és bár a táj alig hasonlított a 2025-ben ismerthez, remekül tájékozódott.

Rövid séta után meg is érkeztek a Moszkva térre, ahol Kerékgyártó meglepetésére hatalmas volt a káosz. Jószerével nem is látszott a tér a rajta zajló hatalmas építkezéstől.

– Épül a híres kagyló formájú metróállomás – mondta Majoros, miközben a gödrök és árkok áthidalására lefektetett pallókon billegett. – Majd csak 1973-ban adják át, de ez minket ne zavarjon.

Kerékgyártónak eszébe jutott az a városi legenda, mely szerint a kagyló formájú metróállomást úgy adták át a forgalomnak, hogy nem volt építési engedélye, de abban a lármában nem látta értelmét ezt Majorossal is megosztani.

A Fény utcai piac ehhez a felforduláshoz képest maga volt a béke szigete. Majoros meglepően magabiztosan mozgott a standok között, miközben Kati néni gyorsbüféjéhez igyekezett.

– Kit látnak szemeim! Megjött a jövőmondó vénember! – rikoltotta a terebélyes asszonyság már messziről jelezve, hogy a levitézlett írót nem először és nem is másodszor látja errefelé.

– Drága, egyetlen, aranyos Kati néni! – hízelgett Majoros, mint egy vályogvető cigány. – Adna nekem meg a barátomnak egy kis kóstolót abból a világbajnok mustáros virslijéből, amivel a múlt héten elkápráztatott?

– Hát persze! – monda Kati néni. – De előbb a fizetség!

Kerékgyártó ijedten kapott a zsebéhez, amelyben most már híre sem volt kétforintosnak, ám Majoros intett, hogy hagyja ezt, majd Kati nénihez fordulva megkérdezte:

– Miről tartsak értekezést? A vezeték nélküli telefonokról, vagy a lapos képernyős színes televíziókról?

– Ezeket már ismerjük – csoszogott oda egy bácsi, aki a közeli standon csicsókát árult, majd a hangját lehalkítva, közelebb hajolva azt mondta: – De a Kádár koponyáját szívesen meghallgatnám még egyszer.

– Arról is beszéltem már, és nem is kevésszer – kérette magát Majoros.

– Nem számít. Olyan jó hallani – mondta a csicsókaárus, és ezzel Kati néni is egyetértett, sőt a pult alatt még egy-egy kupica tearumot is kitöltött a két cimborának. Addigra már kisebb csődület támadt a stand környékén. Mind a jövőmondó ipsét akarták hallani, akinek szemlátomást imponált ez a szerep. Kihúzta magát, peckesen előlépett és belekezdett a mondókájába:

– Kádár János 1989. június 6-án hal majd meg, rövid szenvedés után, éppen azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróságon kihirdetik Nagy Imre és társai rehabilitációját. Nem egészen 18 évvel később 2007. május másodikára virradóra a Fiumei úti temetőben található sírját ismeretlen tettesek fölfeszítik és ellopják belőle a koponyáját.

– Zene füleimnek – súgta oda Kerékgyártónak a csicsókaárus mosolyogva. – Már vagy ötödször hallom, de nem tudok vele betelni. Kár, hogy csak fantázia.

– Egyáltalán nem az! – mondta a zsurnaliszta. – Ha akarják, be is bizonyítom. Mindjárt rákeresek a neten!

Azzal elővette a zsebéből a mobilját, de a készülék kijelzője fekete maradt.

– Nézd csak Katica, ennek a fiatalembernek éppen olyan zsebnehezéke van, mint Majorosnak! Hol szerezte? Az Ecserin?

– Az időugrás kisüti az aksit, amúgy meg olyan, hogy internet, itt nem létezik – súgta oda Majoros a szemlátomást zavarban lévő zsurnalisztának.

– Na jól van, mára ennyi elég lesz. Menjen vissza mindenki a dolgára, mielőtt még szimatot kapnak a belügyesek – mondta Kati néni, és letett a cimborák elé két virslit, mustárral, zsemlével.

Kerékgyártó gyomrát annyira mardosta az éhség, hogy a laktózérzékenységét feledve, mohón odakapott az egyikért és beleharapott. A következő pillanatban úgy kidülledt a szeme, mint a csigának, ha friss salátát érzékel.

– Sanyi bácsi, ez… ez mennyei! Ilyen finomat nem ettem életemben!

Majoros olyan önelégülten mosolygott, mintha ez az egész az ő érdeme lenne.

– Barátom, itt még minden természetes. A virsli húsból van, a bor szőlőből, a sör pedig árpából.

Szótlanul ettek, amikor az iménti hallgatóságból melléjük penderedett egy suhanc.

– Mit is mondtak: mikor lesz az a koponyalopás?

– Kétezerhét május másodikán hajnalban – mondta Majoros tele szájjal.

– És az elkövető ismeretlen marad?

– Pontosan.

– Remek hír – bólintott a suhanc. – Negyvenöt évet kell rá várni, de megéri.

– Csak negyvenkettőt – emelte föl virslizsírtól fénylő ujját a levitézlett író.

– Nem hinném – mondta a suhanc. – Most 1962-őt írunk, vagyis 2007-ig még 45 év van.

Majorosnak megakadt a torkán a falat.

– Azt mondod, nem 1965 van, hanem 1962 ?! – kérdezte őszinte döbbenettel.

– Azt – vetette oda a fiatalember, és faképnél hagyta őket.

– Valami nem stimmel – tűnődött Majoros. – Határozottan emlékszem, hogy 1965 volt, amikor két hete…

Megakadt.

– Mi volt két hete? – érdeklődött Kerékgyártó rosszat sejtve.

– Hát… felugrottam kólát inni 1989-be. De úgy tűnik, valaki elmozdította a macskát.

– Úgy érted, hogy az időugrást lehetővé tevő macskamúmiát valaki megpiszkálta?!

– A fiatalabb Balog Ernőtől tudom, hogy a múmia mind a két portált ellátja energiával és valahol az Alkotás út 7/A padlásán fekszik egy ládában. Ha valaki egy kicsit odébb helyezi, a kapu más korban fog kinyílni.

– Mi ebből a következtetés?

– Az, hogy három év mínuszban vagyunk. Ha meg is várjuk a BIZTONSÁG felirat elkészítését, nem 2025-be térhetünk vele vissza, hanem 2022-be!

– Sehogyan sem értem én ezt! – fakadt ki Kerékgyártó. – Tudjuk, ki a létrehozója ennek a portálnak. Miért nem szólunk neki, hogy állítsa vissza a macskát?

– Csupán azért drága barátom – mondta Majoros olyan hangsúllyal, mintha egy jogásznak próbálná kifejteni az élet értelmét. – Mert az a macska nem most, hanem 1989-ben kerül a végső helyére! Addig az öreg Balog csak kísérletezik, de az első konkrét eredményre a romániai forradalom idején jut, közvetlenül a halála előtt!

– Ez a történet egyre zavarosabb – állapította meg a zsurnaliszta a száját törölgetve. – Annyit tudunk, hogy egy macskamúmia látja el energiával a BIZTOSÍTÁS és a BIZTONSÁG-ot is, de azt valahol, valaki megpiszkálta vagy odébb tette, így a kapu kábé három évet csal.

– Ahogy mondod. Számomra is meglepő, de a Moszkva téri építkezés most látható állapota azt támasztja alá, hogy ez valóban az 1962-es év.

– És így már a romániai forradalomig sem ugorhatunk?

– De igen. Az eltérés csak visszafelé mutatkozik, mert mint mondtam, két hete simán felugrottam egy kólára 1989-be.

Kerékgyártónak már a száján volt, hogy megkérdezze Majorostól, honnét volt pénze az üdítőre, amikor Kati néni kihajolt a bódéból, és rémülten odasúgta:

– Fiúk, azt hiszem jobb lesz, ha most eltűnnek innen – és a fejével oldalra biccentett.

A jelzett irányban az iménti srác egy ballonkabátos alaknak magyarázott valamit, és közben kettejükre mutatott.

– A francba! Ez is egy besúgó volt – sziszegte Majoros, majd Kerékgyártó karját megragadva vonszolni kezdte maga után.

Átszlalomoztak a standok között és rövidesen kiértek a Moszkva térre, ahol az építkezés káosza útjukat állta.

– Gyere utánam, és vegyél föl egy zsák cementet! – rendelkezett Majoros.

Kerékgyártó bénultan engedelmeskedett. Vállukon a dögnehéz cementes zsákokkal beálltak a betonkeverő előtt sorukra váró munkások közé, és bár a fogukat is csikorgatták a nehéz súly alatt, a trükk bevált: a ballonkabátos a nyomukat vesztette.

Ám ekkor sípszó harsant, majd valaki elkiáltotta magát:

– Rabok sorakozó!

Csak most döbbentek rá, hogy a munkások gúnyája nem a cementpor miatt szürke, de nem volt apelláta, be kellett állniuk a sorba, és tűrni, hogy egy szigorú tekintetű rendőr a Mártírok útja felé terelje őket.

Kerékgyártó azonnal felismerte a történelmi helyszínt: ott ahol 2025-ben a Mammut pláza hívogatja majd a vásárlókat, 1962-ben még egy masszív börtönépület magasodott. A zsurnalisztának az is eszébe jutott, hogy több ezer más politikai fogoly mellett Rajk Lászlót is itt végezték ki.

De az őrizet olyan alapos volt, hogy szó sem lehetett menekülésről: bemasíroztak a börtön udvarába, és a nehéz vaskapu döngve becsapódott mögöttük.

– Motozás! – kiáltotta ekkor a rendőr és a rabok szó nélkül elővették, majd felmutatták a zsebükben tartott tárgyakat. Senkinél sem volt semmi érdekes, kivéve a két cimborát, mert az ő tenyerükön bizony a lemerült, ám így is eléggé feltűnő okostelefonok billegtek.

– Hát ez meg mi az ördög? – bámulta a készülékeket a rendőr, de ebben a pillanatban kinyílt az egyik oldalajtó, és kilépett rajta egy fiatal, piperkőc módon elegáns katonatiszt.

– Jelentést! – vetette oda kurtán a rendőrnek, aki vigyázzba vágta magát, majd előadta, hogy a mai foglalkozás rendben lezajlott, kivéve ezt az esetet, amikor két őrizetes miniatűr adóvevőket próbált becsempészni a körletbe.

– Kétségtelen, hogy imperialista kémeket fogtunk – zárta a mondókáját frappáns összegzéssel.

– Ebben az esetben a rögtönítélő bíróság halálbüntetéssel fogja őket sújtani, amit ma hajnalban végre is hajtunk – mondta a tiszt.

– Parancsára Lovas elvtárs! – kiáltott a rendőr szemlátomást megkönnyebbülve.

Majoros csak ekkor emelte föl a fejét, mert egészen mostanáig a börtönudvar betonját fürkészte.

Határtalan megrökönyödésére Lovas Lajos, a kétezres évek sikeres sci-fi írója állt előtte a maga teljes főhadnagyi mivoltában.

(Talán folytatjuk, talán nem)