A derék zsurnaliszta többszörösen is kényelmetlenül érezte magát. Egyrészt, mert a hatvanas évek korszaka rettentőnek és kíméletlennek tűnt számára, másrészt, mert az a sarki rendőr szemlátomást kipécézte magának. Kerékgyártónak halványan rémlett valami a KMK-sokról, vagyis a közveszélyes munkakerülőkről, akiket a karhatalom vasszigorral fegyelmezett. Itt pedig nem volt sem nemzetközi emberijogi bíróság, sem egyéb lehetőség a demokratikus jogvédelemre, sőt, a demokráciának is csak a népi verziója létezett, ami abból állt, hogy a népnek csupán robotolni volt joga, de azt nagyon.
A helyzetét már csak emiatt is elkeserítőnek ítélte meg, de fogalma sem volt mit kéne tennie. Meneküljön még nagyobb feltűnést keltve, vagy maradjon veszteg? Idegesen topogott és forgolódott, ami már a sarki rendőrnek is túl sok volt: lassú léptekkel, de arrafelé vette az irányt, ahol hősünk ácsorgott.
Ebben a kényes pillanatban egy kéz nehezedett Kerékgyártó vállára, és beráncigálta őt az Alkotás utcai ház zárt biztonságába.
A zsurnaliszta megfordult, és a félhomályban pislogva, szemét erőltetve egy furcsán ismerős alakot fedezett fel.
– Gyurikám! Hogy a nyűbe kerülsz te ide?! – rikoltotta az árnyék falusiasnak tűnő vidámsággal.
Kerékgyártó nem hitt a szemének: Majoros Sándor állt előtte a maga teljes valóságában. Kissé pocakos volt, ahogy a magyar irodalmi köztudatban az emléke megmaradt, mert azok után, hogy a Veteményes réme című regényével olyan csúnyán levitézlett, egyik napról a másikra nyoma veszett.
– Sanyi bácsi! Te itt? – hebegte hősünk szoborrá dermedve.
– Igen, én vagyok! Isten hozott a hatvanas években! – rikoltotta Majoros a rá jellemző sunyi mosolygással. Nem lehetett tudni, hogy örül ennek a környezetnek, vagy rettegéssel tölti el.
– De hát… – nyögte Kerékgyártó.
– Tüstént megmagyarázok mindent – mondta a levitézlett író –, de mondd csak: nincs nálad véletlenül néhány régi egyforintos? Úgy emlékszem, mindig tartottál magadnál egyet-kettőt.
Kerékgyártó beletúrt a nadrágzsebébe és maga is meglepődött, hogy talált benne egy kétforintost.
– Csak kabalából használom, fizetni vele képtelenség – mondta.
– Azt te csak hiszed! – kapott az érme után Majoros. – Amikor idekerültem volt a tárcámban egy húszezres. Ennek már három hete. Azóta nem tudok meginni egy jó feketét. Az írószövetség könyörületből ad némi kajamaradékot, azon elvagyok, de a kávé más tészta.
– Húszezer forintod van, és szűkölködsz?! – mosolyintotta el magát Kerékgyártó. – Na ne viccelj!
– Kisapám, ez a hatvanas évek! Húszezresnek itt még nyoma sincsen! Az emberek kábé ezerötszázat keresnek havonta.
A zsurnaliszta hirtelen rádöbbent a valóságra. Nincs nagy címletű bankjegy, nincs internet és nincs térerő. Ez maga a vég.
– Na, azért ne kámpicsorodj el – csapott a vállára Majoros. – Itt van ez a munkáskabát, amit tegnap guberáltam. Vedd fel, és beülünk egy presszóba. A cikóriakávé alig egy forint ötven. Rendelünk egyet és közben mindent elmesélek. Jé, nálad van az utcai szemüvegem! Odafönt találtad meg? Csak tudnád, mennyire hiányzott!
– A sarki rendőr pikkel rám – bizonytalankodott a zsurnaliszta, miközben átadta a szemüveget.
– Csak mert úgy nézel ki, mint egy huligán. De ebben a szerkóban láthatatlan leszel – nyugtatta meg Majoros, és a még mindig rémült zsurnalisztát kitaszigálta az utcára.
Röviddel később a presszóban, amikor Majoros már az áhított kávéját kevergette, Kerékgyártó feltette neki a találkozásuk első pillanata óta lebegő kérdést:
– Ugye te vagy az a fószer, akiről az a hír terjeng, hogy eltűnt az Alkotás úton?
– Amint azt a mellékelt ábra mutatja – bólintott Majoros. – Az egész egy véletlen baleset következménye. A könyvem megjelenése után, amiről biztosan tudod, mekkora botrányt kavart, úgy gondoltam, hátralévő életemet a másik szenvedélyemnek, az utcai fotózásnak fogom szentelni. A gépemmel a kezemben a Moszkva térről elindultam hát az Alkotás útja felé, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felmáztam a BIZTONSÁG reklámhoz, mert azt hittem onnét jobb lesz a perspektíva. Amikor lejöttem, itt találtam magam a hatvanas években.
– Ideröpített a portál… – bólintott Kerékgyártó.
– Most már én is tudom, hogy az okozta, de akkor éppen úgy meglepődtem, mint te.
– Miért nem fordultál vissza azon nyomban? Néhány gyors kattintás a gépeddel, aztán egy újabb kör a pallón, és már otthon is vagy…
Majoros a fejét ingatta.
– Nem lehet – mondta mély szomorúsággal.
– Miért nem?
– Nézz ki az ablakon!
Kerékgyértó kinézett: a Trabantok lustán vánszorogtak az úton, még egy lovas kocsit is látott.
– Igen, ez a hatvanas évek: minden szürke és nyomott, de a lányok szoknyája legalább rövid – állapította meg.
– A tetőre nézz, ne a lányokat bámuld!
– Mi érdekes van egy háztetőn? – értetlenkedett a zsurnaliszta.
– Az, hogy nincs ott a BIZTONSÁG reklám!
Kerékgyártó úgy pattant föl, mint akit megszúrtak.
– Eltűnt a portál! Mi történt vele?!
– Még nem készült el – mondta Majoros rezignáltan. – Utánanéztem. Majd csak jövőre tervezik megépíteni, vagy azutánra. Tudod, hogy van ez a szocializmusban…
– Azt akarod mondani, hogy…
– Igen azt: úgy tűnik, hosszú időre itt rekedünk pajtás.
(talán folytatjuk, talán nem)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- easy
- mokusfacan
- Tóth Ágoston