Egy női meló (43)

Király Farkas fázósan topogott a rendőrség előtti parkolóban. A Dacia motorháztetején még gomolygott a pára, amikor Péter és Rita is befutottak egy Bolt taxival. Farkas csak pár perccel előzhette meg őket.

– Ő az a Király Farkas, akinek a cicák ellopását köszönhetjük – mondta Péter, és kedélyesen Farkasra mutatott.

– Öö… maga az a tanárnő, aki… – hebegett Farkas.

– Igen, én vagyok – lépett közelebb Rita –, és nem mondanám, hogy örülök a módszerének. Bár az is igaz, hogy mindent tudok, amit erről az esetről tudni érdemes.

– Akkor biztosan megérti, hogy nem volt más választásunk – mentegetőzött Farkas. – Gyorsan kellett dönteni, és nem tudtuk, hogyan fogadja majd ezt a mesét a macskás időutazásról.

– Megértem, de fenntartom, hogy nem kellett volna ehhez a durva módszerhez nyúlni – mondta Rita szemrehányóan és bekukucskált a Daciába. Amikor látta, hogy a foglyok szakszerű elbánást kaptak, valamelyest megnyugodott.

– Mi történt? Miért rángattál ide? – fordul Farkashoz Péter, elengedve a füle mellett a tanárnő megjegyzését.

– Lovas és Balog itt vannak a kapitányságon! – jelentette ki Farkas vészjóslóan.

Péter láthatóan meglepődött.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte.

– Véletlenül tudtam meg – kezdte az élménybeszámolót Farkas. – A Bimbó úton ereszkedtem lefelé. Előttem egy terepjáró vánszorgott, utánfutón húzott maga mögött egy bárkát, ami erősen imbolygott. Bosszantott, hogy nem tudom megelőzni, de ez mentett meg, mert a Mechwart térnél hirtelen kitört a káosz. A terepjáró kivágódott a piros lámpánál a Széll Kálmán felől szabályosan érkező hullaszállító elé, satufék, dudaszó, csikorgás, aztán kipattant belőle egy alak. Nem hittem a szememnek: az ipse szigonypuskát szegezett a hullaszállító sofőrére, és kényszerítette, hogy adja át a koporsót! Pár másodperc volt az egész. A fickó a bárkába hajította a koporsót, visszaugrott a volán mögé és elhajtott. És ekkor villant be: a koporsórabló nem más, mint Lovas Lajos, az ünnepelt sci-fi író.

– Komolyan mondod?! – kérdezte Péter erősen hitetlenkedve.

– Várd ki a végét! – folytatta Farkas. – A tréler holt terébe húzódva követni kezdtem a terepjárót, és a Római part romos részén kötöttünk ki. Lovas itt leparkolt, kivette a koporsót a bárkából, és kinyitotta.

– Mi vihet rá egy sci-fi írót egy ilyen ocsmány bűntettre? – kérdezte Péter egyik ámulatból a másikba esve.

Farkas csak legyintett.

– Akkor még nem tudtam, hogy abban a dobozban az a Balog professzor fekszik, akit ma reggel állítólag meggyilkoltak.

– Így történt – bólintott Rita. – Ezért hívatták be Gábort. A holttest mellett találtak valamilyen szöveget, amit meg kellett fejtenie.

– Na, ez a gyilkosság meg sem történt! – jelentette ki Farkas. – Egy bokor mögé húzódva figyeltem, ahogy Lovas lekever két pofont a dobozban fekvő Balognak, aki ettől életre kelt, mint Csipkerózsika.

– Megáll az eszem… – suttogta Péter. – De hogy kerültek ide, a rendőrségre?

– Kiderült, hogy a nyomozást vezető zsernyák is követte őket, mert egyszer csak kiugrott a szemközti bokorból, és letartóztatta őket.

– Nyilván a közlekedési káosz miatt – állapította meg Péter.

– Ez volna a logikus – helyeselt Farkas – , de ahogy én hallottam, a vád súlyos macskalopás volt, amit egy kopt könyv alapján állapított meg a mesterséges intelligencia.

– Ó, igen! – kapcsolódott be a tanárnő. – A rendőrségről kifelé jövet megmutattam a kopt könyvet a hadnagynak, aki rögtön megnézte, mit mond erről az AI.

– Így már minden érthető – összegzett Farkas.

– De mintha azt is mondtad volna, hogy egy hullaszállító is van a parkolóban – forgolódott Péter.

– Volt, de kábé öt perccel az érkezésetek előtt elment. Két gyászhuszárt láttam beszállni.

– Balog kulcsfigura, nélküle nem megyünk semmire – gondolkodott hangosan Péter. – Ki kell őt szabadítanunk, meg persze Lovast is, ha ez megoldható.

– Van valami ötleted? Mert nekem az égvilágon semmi – mondta Farkas a trélert nézegetve.

– Az használna valamit, ha bemennék és visszavonnám a följelentést? – kérdezte Rita.

– Megtenné? – nézett rá Farkas alázatos képet vágva.

– Most, hogy megvannak a cicák, ez csak természetes – jelentette ki Rita. – De nem ártana, ha a tolvaj úr – Farkasra mutatott – bejönne velem. Csak a biztonság kedvéért.

– Ennek semmi akadálya – mondta Farkas megkönnyebbülve. – Essünk túl ezen a formaságon.

Péter kint marad a parkolóban, és már ő is fázott, amikor Rita meg Farkas, jó negyed óra múlva visszatértek.

– Nos? – kérdezte. – Örülünk Vincent?

– Sajnos ez nem a Ponyvaregény – mondta Rita bosszúsan. – Beleestünk a magyar bürokrácia mocsarába. Az a nyomozó, valami Rideg zászlós, aki az ügyet koordinálja, jelenleg házon kívül van, és nem tudja aláírni a papírokat.

– Muszáj, hogy legyen helyettese – tárta szét a kezét Péter. Nem bírta a körülményeskedést.

– Mindent megpróbáltunk – mondta Farkas. – A tanárnő még kiabált is, de hiába.

– A francba! – sziszegte Péter. – És mit mondtak, meddig tartják őket rács mögött?

– Hát… – vakartózott Farkas. – Mindjárt itt a hétvége, amikor ebben az országban ugyebár a fű se nő, szóval megvan rá az esély, hogy hétfőig ülnek.

– Ezt nem hagyhatjuk! – kiáltott Péter meglepően indulatosan. – A cicáknak estig vissza kell térniük a gazdájukhoz, különben lelki sérültek lesznek.

– Így van – bólogatott a tanárnő. – Gábor pedig a megrázkódtatástól örökre elfelejt magyarul.

– Estig lezavarjuk az időutazást – fogadkozott Farkas. – De Balog nélkül nem tudjuk beállítani az időkaput, és kötve hiszem, hogy még egyszer el tudjuk lopni mind a három macskát. Ha Szappanos annyira szereti őket, mostantól úgy fog rájuk vigyázni, mint a franciák a Mona Lisára.

– Igen, ez egy most vagy soha alkalom – bólintott Péter. – A jövő héten nekem Frankfurtban lesz dolgom, és gondolom a tanárnő ideje is véges. Ennek az ügynek még ma meg kell oldódnia.

– Akkor mi a terv? – nézett körbe Farkas. – Öltözzünk be kommandósnak, és vegyük ostrom alá a rendőrséget?

– Kiváló ötlet! – nevetett Péter. – Csak előbb kérjünk kölcsön egy tankot a Hadtörténeti Múzeumból.

– Vagy ássunk alagutat! – folytatta Farkas vigyorogva.

– Persze – bólogatott Péter. – És a csatornán keresztül meneküljünk, ahogy Indiana Jones az Utolsó kereszteslovagban.

– És ha bedobnánk pár füstbombát a szellőzőbe? – folytatta az ötletelést Farkas.

– Szerintem az is elég lenne, ha fölmutatnád a sajtóigazolványodat – váltott komolyra Péter. – Egy gyors mozdulat, mint a Columbo-filmeken, és bármit mondhatsz. Lazán elhiszik például, hogy a nemzetbiztonságtól vagy, és simán kiadják neked a professzort. De kell egy sötét napszemüveg is, hogy úgy nézz ki, mint egy temus Men in Black utánzat.

– Uraim, ez mind nagyon vicces, de nem vezet sehová – mondta a tanárnő azon a szelíd, ám ellentmondást nem tűrő hangon, amellyel a gyerekeket szokta fegyelmezni. – Azt hiszem, ez női meló lesz.

– Tessék? – kerekedett ki Farkas szeme. – Talán van valami titkos fegyvere?

– Igen. Úgy hívják: Virág Anikó.

– Ki az ördög az a Virág Anikó? – kérdezte Péter.

– A rendőrségi büfés. Régi ismerősöm. Ma reggel láttam először. Ő biztosan tudja, hogyan lehet hozzáférni a kulcsokhoz.

Farkas úgy bámult rá, mint egy égi jelenésre.

– Már bocsásson meg, de mi köze a pogácsának meg a kávénak a dutyi kulcsához?

– Minden fogdához a büfén keresztül vezet az út – mondta Rita magabiztosan. – Legalábbis itt Budapesten.

Péter elismerően csettintett.

– Hát persze! Minden, ami fontos, az a büfében történik!

– Ahogy mondja – helyeselt Rita. – Maga maradjon itt a macskákkal, a tolvaj úr pedig jöjjön velem!

Farkas és Péter úgy néztek össze, mint két tetten ért bűnöző, akinek most még volna lehetőségük kereket oldani, de aztán megadták magukat a nagyobb hatalomnak. Rita pedig határozott léptekkel bevonult az épületbe.

(Talán folytatjuk, talán nem.)