Hullarablás a Margit körúton (26)

Második rész

Paládi hadnagy már harmadszor nézte meg a karóráját, mert azután, hogy Kerékgyártó berohant az Alkotás út 7/A számú épület lépcsőházába, már eltelt vagy negyed óra, és a kissé szeleburdi zsurnaliszta még mindig nem jött vissza.

– Mi a fenét csinálhat ilyen sokáig? – bosszankodott a hadnagy, mert a kis társaság másik két tagja, Rita és Szappanos is egyre türelmetlenebbül forgolódott. De hogy némi hasznuk is legyen a várakozásból, a nyelvzseni látszólag túljutott a macskái elvesztése miatt érzett megrázkódtatáson, mert amikor végleg elege lett a várakozásból, kristálytiszta magyarsággal jelentette ki, hogy számára ez volt a tűréshatár, most szépen hazameny, és bejelenti a rendőrségnek a macskái eltűnését.

– Én vagyok a rendőrség – dörmögte a hadnagy, de csak úgy félvállról, mert azok után, amit a dimenziókapuról hallott, eléggé nyugtalanítónak vélte a helyzetet. Nem azért, mert elhitte a legendát, hanem mert odafönt bármi megtörténhetett. Ne feledjük el, hogy Balog professzort ezen a környéken tették hidegre, és a gyilkos talán éppen ennek a háznak a padlásán húzta meg magát. A naiv Kerékgyártó pedig csak úgy lazán fölrohant oda, mert valami csillogásfélét látott a BIZTONSÁG tövében.

– Utánamegyek, és megnézem – jelentette ki Zombori Szilvia, és ezt Paládi hadnagy jó ötletnek tartotta, de előtte rácsörgött Kerékgyártó mobiljára. A készülék azt jelezte, hogy a hívott fél nem kapcsolható.

– Rendben van, menjen föl, addig én jelentem a kollégáknak a macskalopást. Ki tudja, talán ennek is köze van az öreg Balog halálához.

– Ha kell, szívesen tanúskodok – ajánlkozott Rita.

– Valószínűleg kelleni fog – mondta a hadnagy. – De most nincs szükség sem magára, sem a nyelvész úrra.

– Hazamehetünk?

– Persze. De maradjanak telefonközelben.

Rita és Szappanos szemlátomást megkönnyebbülve távozott, Zombori Szilvia pedig bement a 7/A épületbe.

Paládi tehát egyedül maradt, ami egy kissé feszélyezte.

Újabb negyedóra telt el, a hadnagy pedig fokozódó idegességgel topogott a járdaszélen. A környék meglehetősen szürke és lehangoló képet mutatott: a házfalak tövét kutyahúgy csíkok festették sötétre, ami a vakolatot is kikezdte, ám a legfeltűnőbb a BIZTONSÁG reklám volt, ami rozsdásan, komoran tornyosult az ég felé.

A hadnagy végül egy mély sóhajjal úgy döntött, nem vár tovább. Nagyon úgy tűnt, ennek a háznak a tetején – de az is lehet, hogy a padlásán – paranormális események történnek, aminek sürgősen a végére kellett járnia.

Belépett hát az épületbe, és megindult fölfelé a nem túl jó állapotban lévő lépcsőházban. A megfakult festés és pókhálós korlát már önmagában is olyan hatást keltett, mint egy időutazás, de mindezt elfelejtette, amikor fölért a padlásra vezető ajtóhoz. Furcsa módon ez résnyire nyitva volt, mögötte pedig sötét homály terpeszkedett. A hadnagy óvatosan, szolgálati fegyverét elővéve lépte át a keskeny vasküszöböt.

Az ajtó mögött meglepő látvány fogadta: a padlásteret a tetőcserép résein beszűrődő gyenge fény világította be, éppen csak annyira, hogy Paládi hadnagy tekintete megakadjon egy masszív fadobozon, amelynek oldalait különös jelek vették körül. Első ránézésre egyiptomi hieroglifáknak tűntek és mintha valaki a padló anyagába karcolta volna őket.

A hadnagy leguggolt, és ujjával megérintette az egyik jelet. Mintha valami furcsa, bizsergető elektromosság futott volna végig rajta. Ijedten rántotta vissza a kezét, amitől az egyik hieroglifa, egy madarat ábrázoló jel félig kitörlődött.

– Ez meg mi a nyavalya…? – dünnyögte halkan, majd fölegyenesedett, és visszament a lépcsőházba, ahol hamar fölfedezte a tetőre vezető, ugyancsak nyitott vasajtót. Kidugta a fejét a résen, de a reklámfelirat mellett sem Kerékgyártót, sem Zombori Szilviát nem látta. Itt fönt már kellemetlenül fújt a szél, és mintha zümmögött is volna a hatalmas fémlemezek között. A romos, ponyvával betakart Déli pályaudvar ebből a magasságból olyan kicsinek tűnt, mint egy vasútmodell terminálja.

Ekkor eszébe jutott a legenda, amiről Rita beszélt: ha megtesz egy kört a reklám körüli pallón, állítólag átkerül egy másik időbe. Ostobaságnak tartotta az egészet, de mintha valami mégis visszatartotta volna attól, hogy kimerészkedjen a tetőre, és tegyen egy próbát. Inkább visszament a lépcsőházba, és bár habozott, hogy becsöngessen-e a lakásokba – hátha az eltűnt zsurnaliszta és a nyomozógyakornok betért valamelyik lakóhoz – jobbnak látta leballagni a lépcsőn a földszintre, onnét pedig ki az utcára. Minden ugyanolyan volt, ahogy hagyta, semmi nem változott.

Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja. Rideg zászlós hívta, a hangja furcsán zaklatottnak tűnt:

– Hadnagy úr, azonnal ide kell jönnie! Itt vagyok a Margit körúton, a Keleti Károly utca sarkán.

– Mit keres ott zászlós? – csodálkozott a hadnagy.

– Helyszínelek. Eltűnt a professzor hullája.

– Úgy érti a hullaszállítóból?

– Abból bizony. Bár az, hogy eltűnt, nem teljes egészében fedi a valóságot.

– Ne hülyéskedjen velem zászlós! Úgy tudom, magának most Szegeden van dolga.

– Így volt, de kaptam ezt a riasztást, úgyhogy visszafordultam. A szegedi ügy sztornó.

– Hogy érti azt, hogy eltűnt a hulla?

– Ha precíz akarok lenni, azt kell mondanom: elrabolták…

– Az öreg Balog hulláját?! Na ne vicceljen!

– Eszemben sincs. A gyászhuszárok szerint az eset úgy történt, hogy a hullaszállító útját a Bimbó útról hirtelen keresztezte egy dzsip, ami egy bárkát vontatott tréleren. A szerelvény lefékezett, elállta az utat, aztán kipattant belőle egy hajóskapitány, és szigonypuskát fogva rájuk elrikkantotta magát: hullát vagy életet! A gyászhuszárok úgy betojtak, hogy koporsóstól átpasszolták a hullát, amit a hajóskapitány elhelyezett a bárkán, majd sebességbe téve a dzsipet a Margit híd irányába távozott.

Paládi hadnaggyal körbefordult a világ. Ez már sok volt az ellopott macskákkal, flúgos nyelvzsenivel és egy látszólag értelmetlen gyilkossággal terhelt idegrendszerének.

(Talán folytatjuk, talán nem)